Születésnapi Szalon

Kedves Barátaim Ismerőseim!

Örömmel tudatom veletek, hogy éppen 3 éve, a Magyar Kultúra Napján indult útjára az Interaktív Irodalmi és Művészeti Szalon. Születésnapi "meglepetés", hogy nemrég került a könyvesboltokba, könyvespolcokra Janáky Marianna: Novellák Regénye című kisregénye.Így aztán duplán ünnepelünk. Gyertek minél többen, sütivel üdítővel, jó kérdésekkel. 

Mindenkit várunk szeretettel!

Janáky Marianna: sale-re (új oldal szélén)

Megjelent: Spanyolnátha, 2013.06.23.

most írok, mint rég, unalmamban. az újság szélén: vasárnap. szaporodnak ákombákomjaim, sári tanítónőnek. öt gyereke született, nemrég tudtam meg a negyvenéves találkozón. tegnap kimentem a partra, a tisza háta reszketett, mint az enyém,
amikor a volt férjem, a második.
találkozáskor gyufából kirakta
a kocsma asztalán a nevem,
majd házat csinált belőle.
utána minden nap kijártunk a laposra
horgászni. nem szerettem igazán
megfogni a kukacot, de érte
élveztem is. ő meg sok halat fogott,
később a nunimat nem voltam hajlandó.
a lányunk tizennégy évesen csupasz volt,
mint amikor született.
egyszer az apja megkérdezte, miért
vagyok vele. hallgattam, mert nem tudtam,
de utána jobban szeretett.
kurvára nem értettem.
különben nem haragszom rá.
itt hagyott nekünk mindent.
a címermétyhenjével meg majd él,
ahogy puffan. a macska is kurva, most hozzám dörgölődzik. előtte mindig a férjem ölébe ült.
hát az biztos, hogy pista nagyon férfi (volt) úgy. de úgy, mint ahogy a pisztoly pisztoly, igazán csak egy célra jó. skálázásnak hívta, amikor én, azt szerettem. (általánosban az énekkart),

Janáky Marianna: Példák

Megjelent: Félonline, 2014.05.16.

Mint újságmellékletből kislányként a kivágós-babát, kivágom magam belőled huszonhat év után. A Tiszánál a homokban fürödtünk, majd egy ágdarabbal körberajzoltalak. Felültél, átfogtad derekam, megnyálaztad ujjad. Köldökömnél kezdted a háromszöget, közben a Thalész tételt mondtad: a, b, c, így-így, a kör is kész. Másnap matekból jelest kaptál, ősszel az egyetemen, október 10-én, hétfő délután a kolesz szobádban féltem, de hagytam magam. Utána vérszerződést kötöttünk. Nem mertem nézni, csak az ablakban láttam, ahogy a pengével megvágod csuklódat, majd az enyém is megkarcoltad, és hozzányomtad a tiéd. A fák hajlongtak. Tényleg nem fájt egyik sem, bár nem csak a láncaimat veszítettem, feleltem mosolyogva, miközben borotváltalak. Fél óra múlva kedvenc képünkre hasonlított hátulról a fejed. Megígértem! Hát, nem vagy egy Vasarely, dörzsölgetted hajad. Megkegyelmeztem, teljesen kopaszra nyírtalak. Öt évvel később az albérletben nem akartad, hogy fessünk. Leestem a létráról, az orgona színű diszperzittel teli vödör velem. Rám ordítottál, én ültem némán, a lilaruhás nő. Elmentél csendben, arcodon ujjaim nyoma. Másnap reggel, amikor kisütött a nap, rájöttem, mennyire szeretlek. Nem volt itt, mondta édesanyád, de este már veled néztem a filmet. Pár hónap múlva a nadrágod vasaltam, és a szárai közé háromszög égett. Döntöttem. Igen, menj el! Igen, végleges! Elmentél. A lépcsőházban megálltak a porszemek, az erkélyen eszembe jutott Munch sikolya és a kislánykori álom, nagymamáék gangjáról zuhanok, de mindig felébredtem mielőtt. Utána a konyhaasztalnál szívet rajzoltam, lehúztam, karistoltam, kilyukadt a papír, nem volt hová a nyilat rajzolni. Hetekig verseket írtam mindenhol, ott is, ahol nem lett volna szabad. Például érettségiztetés alatt. A lapot összehajtogatva fekete kosztümkabátom zsebébe dugtam. Másnap mosás után az erkélyen kiráztam, apró fehér szöszök szálltak. Ősszel megjött az első levél, a meghívó. Cseréltem volna egy falevéllel. (Melletted önmagam voltam és több.) Szia, sok boldogságot, válaszoltam a táviratban. Néhány hét telt el, vasárnap este a postaládában egy cetlit találtam. Elmaradt az esküvő, lehet közös a párna? Aztán évekig úgy voltam csókjaiddal, akár te kisfiúként a Sport csokival, egy sohase volt elég. Két gyerekünk született, dolgoztunk, nyaraltunk, éltünk. Ebbe más is belehalt már. A tárgyalás után láttam még, hogy beülsz a kocsiba, nálam esernyő se volt. Ma előttem álltál a metrólépcsőn. Hátrafordultál, köszöntünk, és csurogtunk lefele. Én néztem, akár Bálám szamara, mintha odaragadt volna cipőm a fekete recékhez. Alig tudtam lelépni, de nem szégyelltem már, hogy elhagytalak. Megvastagodott derekamra gondoltam és arra: ennyi év után az istennek se kellene emlékeznie, hogy összeadott minket.

Janáky Marianna: sale-re (egy másik nap és másik lap)

Megjelent: Spanyolnátha, 2013.06.23.

vasárnap van. elaludt a kosárban
a macska. megette mind a resztelt májat,
miután a lányomék elmentek.
a bőröndök hallgattak,
alig fértek az előszobában.
becsomagoltál mindent? be.
ne felejts el
írni. szia, szia. szandi
tegnap azt mondta: anya
félrebaszol az irodalommal.
szerintem ő edgarral, bár pár hete
tényleg inkább a verseket kanalazom,
mint a forró tyúkhúslevest.
az apja is szerette.
nem mosott fogat vasárnap, mert
állítólag akkor jobban érezte az ízeket.
én meg kimentem az erkélyre a délutáni alvás után
kiszellőztetni a rám lehelt sör szagát.
most is érzem. itt maradt velem a don huán
alkohol. még megkéri anya
-jegyes kezem.

Janáky Marianna: sale-re (újabb oldal szélén)

Megjelent: Spanyolnátha, 2013.06.23.

bár mindig épp a dallas alatt… és szandink olyankor még soha nem aludt.
a szakmunkásba jártam, amikor anyám azt mondta, miután átfutotta verseim: nőköltők nincsenek, tanultál egyről is? hát, azért én beküldtem a népszabadsághoz párat. emlékszem,
a bélyegen babits mihály képe volt.
nem tetszett a bajusza miatt. a versei
sem a suliban. nem értettem.
anyámnak bejött az a szőrös fickó,
akivel csak elment. de itt hagyott
nekem mindent, a lakást, a bútorokat.
nem panaszkodom. még búcsúzáskor
azt is mondta a szia után: ne felejts el
írni, de címet nem tudott.
harminchét volt, én tizennyolc.
mostanában úgy éreztem:
a magány nem is csak tízemeletes.
ezért megyek el?, edgar
talált rám a társkeresőn,
ötvenhatos szülők fia.
szandi még nem tudja
itt hagyok neki mindent:
a lakást, a bútorokat, az új hűtőt.
sok ruhám is, amit hordott. téli cucc nem kell floridában természetesen nem vagyok hülye. tavaly nyáron kirepültem hozzá. edgar elvitt mindenhová. magyarosan főztem neki, és hát, minden nap kaparásztam a nunim körül a borotvával. olyan szép volt és minden, mint szeged. lehet mégse.

Janáky Marianna: sale-re (utolsó oldal szélén)

Megjelent: Spanyolnátha, 2013.06.23.

ebéd után az asztalnál bajuszt kezdtem rajzolni a nőkre, utána az újsággal kergettem a macskát, hogy azonnal köpje ki azt, ami a szájában van. a lányom elment a nagyanyjához gazolni. ezért gyantázta a lábát? örült nagyon, mert ünnepnapos és
órabért kap. én a gyárban már nem.
de nem panaszkodom:
még célozgatnak a férfiak.
a bőröm szép, jóllehet
minden irányban kitöltöm
a rendelkezésre bocsátott teret.
de nem szégyellem.
tegnap a nyelvem hasonlított
egy félbevágott eperhez,
amikor a lányom tangáján
a lyukakat öltögettem.
az apja is eszembe jutott:
letépné róla ezt,
a lába közé ékelődő cafatot.
persze hogy elhagytam:
a fenekemre azt mondta,
olyan mint a nagyanyja búbosa.
(kemence a seggelyuka!)
sokat sírtam ugyan, és a macska
feküdt velem a paplan alatt. de a rántott tököt se szerette, persze hogy elhagytam. csak a hús kellett volna neki. egyszer, amikor kettesben voltunk, „tökpanírozóst” akart játszani. nem mentem bele, hisz kiderült, ő se tudja igazán, hogy az mi.

Janáky Marianna: Eltévedt betűk

Megjelent: KULTer, 2014.10.26.

Zakója magánnyal volt bélelve. A férfi egyedül ült a parkban. Vége. Becsukta a könyvet, de szokása szerint belelapozott újra. Sima fehér lapokat látott csak. Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. Kétségbe esett. A könyvtárból kölcsönözte ki a novelláskötetet. A pult mögött ülő könyvtárosnő arcát a könyvtárból, lábát a strandról ismerte. Ezt így nem vihetem vissza!, gondolta. Gyorsan az első oldalra lapozott, próbálta visszaidézni a szavakat, és a betűk, ki hinné, mint csillagok az égre, egymás után szép sorjában visszakerültek a lapokra. Szavakká, mondatokká álltak össze. Aztán lassan egyre jobban elhalványultak, és a második novellánál már alig látszottak. Hazafelé menet nem gondolt semmire, nem vette észre még a díszzsebkendője helyére becsúszó zöld falevelet se. Otthon kinyitotta újra a könyvet. Az első tizenöt oldal betűit végigsimogatta.

Éjszaka felriadt. Azt álmodta, hogy ujjain felfutnak a betűk, a kezén, karján, nyakán, majd arcán keresztül a szemébe. Betűcseppek! Mosolyogva ébredt, és kötettel kezében kiült az erkélyre. A tavasz aznap már tulipánmintás harisnyában járt, és a fák a járdák pocsolyáiban úgy nézegették magukat, mint egy tükörteremben. Belelapozott a könyvbe. Volt benne vagy hetven üres oldal! Koncentrált. Folyt a könnye. De még két óra múlva is három novella hiányzott. Felállt. A vágódeszkáról és a sötétkék tréningnadrágjáról kolbászzsíros markába söpörte a kenyérmorzsákat, de nem vette észre, hogy betűk is keveredtek bele, és az egészet a muskátlis ládába szórta, ami még a feleségétől maradt hátra.

Este, sőt a következő napokban is megpróbált mindent kezében a könyvvel: akár kisfiúként fohászkodott Istenhez, majd beszerzett egy spanglit, megpróbálkozott a meditációval és a relaxációval is, mint pár éve felesége halála után.

Néhány hét múlva visszavitte a könyvet. A könyvtárosnő szó nélkül vette át, bele se lapozott, és semmit nem vett észre. Azt se tudta meg, hogy akkor már a férfi erkélyén a balkonládákban napok óta nyíltak a szebbnél szebb novellák.

Janáky Marianna: állapot

Megjelent: Spanyolnátha, 2013.06.23.

mint félpár cipő a hitem,
aminek feslik a bélése. pár éve
letört az egyik tűsarkúm sarka
az utcán. nevetségesnek éreztem
magam. taxi! — rokkantságom
elmúlt, amikor beültem, és otthon
az ajtó előtt a barátnőm várt:
nem szólt!, zokogta. a férje elment,
egy cetli maradt az asztalon.
sajnáltam, de engem nem hagyott el
az irónia. csúsztattam lefelé
a harisnyám, amikor mondtam:
vénasszonyok egy szegényházban.

Janáky Marianna: Himnusz után

Megjelent: Műút, 2013. december

kinyitja az ablakot.
karja vékony, rajta kék foltok.

vár.
szikraeső hull.

lent valaki kiált.

préselt arckép az üvegen,
konyhaablak bélyeg
a tízemeletesen.

Janáky Marianna: Kőszobor

Megjelent: Félonline, 2015.02.17.

Minden évben egyszer megkoszorúznak. Olyankor az ég általában szürke kabátot vesz, szól valami zene, még épp nem esik, ünnepi beszéd, vers. A környéken lakókat, akik naponta előttem mennek el – gyerekek az iskolába, a felnőttek dolgozni –, persze annyira se érdeklem, mint táskájukban a könyvek vagy az elmúlt éjszaka. Engem pedig a velem szemben ülő firkonc nem érdekel! Hozzá még lépcső se vezet fel! Önbüntető, ártatlanság szülte verseit ki ismeri? Arcán láthatóan szikkad a bánat. Magába roskadó fémlelkét az se érintené meg, ha tudná, hogy idén az egyik ükunokámhoz hasonló kisfiú olvasta fel lábaimnál egy költeményemet! Valamikor azt hallottam róla, hogy megette saját könyvét! Mellé biztos a szájába csorgó könnyét itta! De legalább látom, amikor fejére szállnak a galambok, és nyomot hagynak rajta. Ő meg láthatja, hogy nyáron a zivatar után az én tenyeremből isznak! És azt is, hogy a nő ma is tíz felé eljött hozzám! Barna szemében az éjszaka csillagot keresett. Sokáig motyogott, lábam majdnem elzsibbadt fejétől. A szerelmet ki tudja megtanulni? A szerelmet ki tudja megtanulni? Nem is tudom, hányszor ismételte el. Egyszer csak hirtelen, mintha megijedt volna, felállt, de nem futott el. Dehogy! Jött velem! Édes álom! Nem belém szerelmes, de azért nyújtottam felé kezem. Cipőjének trottőr sarka a macskaköveken tam-tam, ta-tam, ta-tam ritmust írt szívembe. Hosszú haja derekának énekelt, szoknyája telt combján rímeket lengett. Hajnalra már a falevelek is félrebeszéltek.

Reggel a szemeteskocsi ébresztett. A muslincák, a legyek majdnem tetőtől-talpig beleptek. Egy kisfiú labdáját két óra múlva még visszarúgtam, de észre se vette, a kislány pedig a szemembe nézett, amikor a tulipánt letépte. Ám a kamasz fiú hozzám lépve délután még kezet fogott velem.

Másnap lebontottak. Nagy robajjal érkezett a teherautó. Férfiak ugrottak le róla, és egyikük a kavicsok közé becsületeset sercintett. Erős kezükben a hatalmas kalapács bam-bam, bamm, ba-bamm… Fél óra se telt el, megerősítették rajtam a kötelet, és hórukkozva a platóra emeltek. Letört a jobb karom és a bal lábszáram. Vállukra vették ketten, majd feldobták a kocsira. Ó, halhatatlan! Bemagoltam versed egy kettesért az általánosban!, ült fejemre az idősebbik munkás.

A teherautó egy múzeum előtt állt meg. Már esteledett, a távol horizontkötelén ment lefelé épp a nap. Csak restaurálnak, gondoltam. Az időjárás okozta erózió miatt! De tévedtem. Gondozatlan udvarba hurcoltak. Egy falhoz, a sarokba. Itt még a verebek se találnak meg!, néztem lehulló jobb kezem mutatóujjára. Egyre többen vagyunk, dőlt hozzám pár perc múlva valaki. Firkonc volt az. Ő hadrált és ért hozzám a holdvilágnál, ahogy egy meztelen csiga.

Janáky Marianna: huszonnegyedikén

Megjelent: Műút, 2013. december

nézte a képernyőn.
„né-ni.”
„ő a nagymama”, mondták.
holnap majd újra beszélnek,
felveszi. az ünnepi ruhát.

most megy vele az este
az utcán. elhagyott lámpafény
csillog az átázott csizmán.
fogatlan járdaszegélyen műanyagpohár.
forralt bor volt benne, talán
betakarja a hó.

megbotlik.
a kirakat közepén mikulásvirág.
épp lehull róla egy levél.

Janáky Marianna gyerekversei

Megjelentek: Bárka, 2014.05.19.

Cipőfűzés

Barna fűző, mint a gyík,
ide-oda kígyózik.
Cipőkocsi mögötte,
Samu keze van benne.

Trapp-trapp, tripptarap,
nyikorog a gumitalp.
Trapp-trapp, tripptarap,
integet a macinak.


Oda-visszavers

Kitalálod, ki vagyok?
Plüssállat a pamlagon.
Farkam, akár a sikló,
tekergőzik, neki jó.
Fejem lábbal vakarom,
meghallhatod a hangom:
U U, Á Á,
U U, Á Á
(majom)


Gondban

Este egy nagy farkassal álmodtam.
Loholt utánam.
Lihegett, nyelvéről csöpögött a nyál.
Hátranéztem,
közben megrúgtam véletlen anyát.
Ő is felébredt.
Nem kell sírni, csak álom volt, mondta.
Máskor meg azt, hogy az álmok nem hazudnak.


Növök

Mi bajod?, kérdi apa este.
Menj már oda!, fordul anyához.
Kicsit összevesznek.
Hallom a konyhából.
Gondolom, nem értik,
hogy, mint a felnőttek,
néha már én is csak megérdemlek
egy kis szomorúságot!

Janáky Marianna: Kötél, tánc, ötszázasok

Megjelent: Irodalmi Jelen antológia, 2012.

1987-ben az álmom, hogy jó tanár leszek, majdnem szertefoszlott. Harminc éves voltam. Nyelvtan órára mentem be helyettesíteni. Nem ismertem az osztályt, nem tanítottam náluk. Április vége volt. Kint az égen szürke takaró, pocsolyákban sziromlepedő. Becsöngettek. Beléptem a IV. B-be. 

        - Ez a rohadt szemét még megíratja a dolgozatot! 

Kollégám fiát ismertem. 

        - Nem hiszem, hogy ezt hallod otthon! - tört ki belőlem. 

Éreztem, hogy a diákok izgatottan várják, mit teszek. Mit tegyek? Beírjak az ellenőrzőjébe? Küldjem az igazgatóhoz? Hívjam fel szünetben az apját? Tudtam, hogy nincs már órája. Elköszönt.

        - Feri, hozd ki az ellenőrződ! - mondtam határozottan, de meggyőződés nélkül.  

        - Nincs itt! 

        - Menj haza érte! - vágtam vissza. 

Tudtam, hogy a szomszédban laknak. Felállt, kiment. Kiosztottam a feladatlapokat. 

        Feri nem jött vissza. Már vagy húsz perc eltelt az órából, amikor sziréna hangja szelte ketté a csendet. Remegés futott át rajtam. Pár perc múlva beszólt egy kolléganőm az ablakon.

        - Ferike felakasztotta magát. 

Többre nem emlékszem. Csak arra, hogy ülök a tanáriban, és nem érzem, hogy ülök. Nem érzem, hogy hátam, combom, lábam érintené a széket. Nem érzem, hogy néznek, állnak körülöttem. Csak kollégám ordítását hallottam az utcáról.

Kirohantam a tanáriból. Az iskola ebédlőjének egyik asztala alá kucorodtam.  Fehér terítővel volt letakarva.

        Később tudtam meg, hogy kollégám az előző héten kétszer megpofozta fiát, mert rossz jegyet kapott, és nem engedte, hogy találkozzon a lánnyal, akibe szerelmes volt.

        Egy hét telhetett el. Egyedül voltam a tanáriban. A kollégám lépett be. Ordított.

- Itt az ellenőrzője! Írj be neki! Itt a kötél! Akaszd fel! Lehet, hogy nem lesz normális!

Rázta a kötelet. Felugrottam, magam elé kaptam a széket, és hátrálni kezdtem az ablak felé. Inkább kiugrom, gondoltam. De az igazgató helyettes meghallotta a kiabálást. Azután mások is bejöttek. Nem emlékszem csak arra, hogy a buszon haza felé nem emlékszem, csak arra, hogy ülök, és nem érzem, hogy ülök, nem érzem, hogy hátam, combom, lábam érintené a széket. Nem érzem, hogy többen néznek.

        Kész, vége. Kész, vége, ennyi volt. Nem fogok többé tanítani. Nem leszek tanár. Én ezt nem csinálom. Nem ezért tanultam.

        1997-ben az álmom, hogy jó tanár leszek, majdnem szertefoszlott. Földrajz órára mentem be helyettesíteni. Nem ismertem az osztályt. Szeptemberben kezdtem ebben az iskolában tanítani. Október eleje volt. Kint a nap tátott szájjal sütött.

Becsöngettek. Beléptem az I. B-be. Meglepődtem. Egy derékig kigombolt, fehér ingű cigányfiú tárta szét karját az ajtónál. Alig tudtam elkerülni. Már a tanári asztalnál álltam, amikor elkezdett énekelni és táncolni. Nagyon jól mozgott. A diákokon látszott, hogy izgatottan várják, mit teszek. 

Mit tegyek? Beírjak az ellenőrzőjébe? Küldjem az igazgatóhoz?

 Suta mozdulatokkal elkezdtem mozogni. Én adtam fel hamarabb. 

        - Menj a helyedre! 

Felszólításom halkra sikeredett, de elindult ruganyos léptekkel.        

        - Készítsétek ki a felszerelést! 

Szemem a táncos fiút leste. Az egyik gyerek bekiabált:

        - Soha nincs felszerelése. 

Éreztem, hogy várják, mit teszek.

        - A tanárnő jól táncol - hallottam a fiú kellemes hangját. 

Remegés futott át rajtam. Folyt rólam az izzadtság. Csak dadogni tudtam. 

        - Léégy szíív-es, figyelj, ha máár nincs felszereléésed!

        - Tanárnő, feleltessen! Én nem fogok dadogni! - suhogott át hangja a termen.

Az osztály nevetett.

        - Harmadszorra járja az elsőt - mondta valaki.

Ennyi kellett. Elindultam a szép, vigyorgó cigányfiú felé. Azt hittem, ordítani fogok, de csak bizonytalan hangom hallottam. 

        - Ha nem lennél ilyen nagy, vagy ha férfi lennék, most megpofoználak. 

        - Azt próbálná meg! Jönne holnap egész cigánybécs kaszával, vasvillával.

Igen, sírva rohantam ki.

Kész. Vége. Kész, vége, ennyi volt! Nem fogok többé tanítani. Nem leszek tanár! Én ezt nem csinálom tovább.

       

        2011. december. Kint már a fagy öltözteti a pocsolyákat. Az összevont iskolába majdnem kétezer diák jár. Testnevelés órára megyek. Helyettesíteni a 10. F-be. 

Belépek a tornaterembe. Tíz-tizenkét lány ül a padon. Feszültséget érzek.

        - A többiek még öltöznek?

Egyikük a fiúöltöző felé néz. 

        - Vedd le, vedd le! - hallom az ajtó előtt.

Meglepődök. Átlátszó bugyiban áll a padon egy nagyon szép testű lány. Kezében ötszázasok. Körülötte hat-hét fiú. Nevetnek, kiáltoznak. Kezükben ruhadarabok. Rázzák.

        - Ti mit csináltok?

        - Mi van, irigyli? - vágja rá a lány, és büszkén tetőtől talpig végigmér.

        - Adjátok vissza a ruháit! Öltözz fel! Kifelé mindenki! Szünetben pedig jöttök velem az igazgatóhoz!

        - Szarom le! - hallom kellemes hangját.

        Végül másképp döntök. Nem jut eszembe, hogy kész, vége, kész vége…

        Kész, vége.

Janáky Marianna: Félelmek

Megjelent: Irodalmi Szemle, 2015.06.05.

Addig a napig nem féltem. Mosolyogtam, amikor láttam, hogy apa jön az iskolába értem. Szürkeruhás őszi délután volt, az ég még nem nyitotta fel sorompóját a csillagok előtt. Akkoriban már sokat krákogott, hetek óta meghajolva járt, húzta előre a szíve. Hirtelen köpött egyet. Slájmja foltként maradt az aszfalton, mint írásfüzetemben a tintapaca.

Otthon lefeküdt az ágyra, megfogta a kezem, és felsegített a hátára. Fáj. Késként vágott fülembe szava. Ide-oda lépkedtem rajta, ingje összegyűrődött talpam alatt, néha megtámaszkodtam a falban, mégis a babaház járt a fejemben, amit a születésnapomra készített. A kanapé és a fotelek igazi kárpittal bevonva! Még aznap is éreztem az enyvet, ha fejem a nyitható-csukható háztetőn bedugtam. Apán pedig valami ismeretlen sötét szagot.

Másnap a lépcsőn egyenesen állt, és engem nézett. Egy forintért táncolok!, kiáltottam kisdobos nyakkendőm ide-oda lengetve. Ő nevetett, a lovak prüszköltek. A gyógyszertár előtti sarkon (anyával ott dolgoztak) fiákeresek ültek. A bakon a napsugár beléjük karolt. (Szegények páholya, mondta egyszer anya.) Imre bácsi összenézett apával, és megfogta derekam: Gyere, Nikő, lovagolj egy kicsit Istenen! De nem mertem két kézzel megfogni a ló hátát, mert markomban már három egyforintost szorongattam. Apa arca vörösebb lett, mint az enyém a szétmaszatolt vértől, amikor rohant át velem a kórházba. Szájában megsavanyodott a káromkodás, pedig nem mondtam el neki, hogy Imre bácsi lekurvázta Isten anyját.

Este a lovak magasabbra emelték lábukat házunk előtt hazafelé menet, patkóik alig érintették a macskakövet. Hegyezték fülüket, ágyam mellett anya. Ott van Isten a fiókban! Imre bácsi kezében kés, nyissz, kihúzza lova nyakából az ereket! Gombolyaggá tekeri, anyukája pulóvert köt belőle neki. A kis lámpa fénye anya szempilláján csipkésre horgolta a könnyeket. Csak egy kis agyrázkódás. Csak egy kis agyrázkódás, magában ismételgette.

Két nap múlva az iskolában azért kaptam egyforintosokat, ha láthatták osztálytársaim szemem fölött a varratokat. Aki meg akarta nézni mind, annak öt forintot kellett adni, de Sanyinak és Petinek ingyen megmutattam. Hazafelé hátulról simogatták a hajam. Mindjárt jövök, néztem rájuk vissza. A kapunk is figyelt tátott szájjal. A fiúk végül a meggyet nem ették meg, fülükre akasztva futottak el. Másnap a tanító néni csak annyit tudott, hogy Sanyi vérhast kapott. A hülye zöld meggyed!, hagyott ott Peti szünetben.

Este, életemben először (felpuffadt vörös szemmel), kivihettem bátyám kutyáját sétálni egyedül az utcánkba. Ő sakk-szakkörön volt. Nem messze a házunktól egy férfi a kapumélyedésből kiugrott, és széttárta a kabátját. De szép hosszú hajad van! Következő nap Ati megvakarta a fenekét, mielőtt bekászálódott az ágyba, és azt mondta: Ronda az új frizuráád. Még a segged lyukában is hajszál lehet!

A temetést követő héten egymás mellé fektettem kihúzgált hajszálaim, vonalzóval méregettem, megvan-e egy méter hatvan, mint apa sírjának mélysége. Végül a hajcsomóm a babáméval együtt felgyújtottam a fásszín mögött a lavórban. Sercegett, akár a rádió, amikor bátyám a Szabad Európát próbálta befogni egy-két évvel később, pedig anya megtiltotta.

Talán megtudta apa ezt is, hiszen anya esténként még sokáig beszélt vele. Tavasszal a lépcsőn ülve, mint egy költő galamb, nyáron a futórózsákról csipegetve vékony ujjaival az elsárgult szirmokat, ősszel pedig a levelek a diófa alatt szavába vághattak volna. Még álmában is vele beszél!, súgta Ati egy reggel, amikor szénért ment.

Aztán sorakoztak az évek, mint utcánkban a gesztenyefák. Mostanában minden nap én megyek az öregek napközi otthonába anyáért. A kilincs remeg, amikor lenyomom. Ő mosolyog. Ma születésnapi buli volt! A pohárból felszállt egy pillangó!

Janáky Marianna: Bolondjaim

Megjelent: Irodalmi Szemle, 2015.06.05.

A virágüzletnél az asszony aznap is egy szál rózsával a kezében állt, megszagolta, arcát hozzásimította, megcsókolta, és mint a pap a fehér ostyát a templomban (nénével mehettünk csak oda), tette szájába a szirmokat, a szárát meg a bolt mellett őrt álló fa tövébe dobta. Én már láttam régebben is, de Kati nem. Tátva maradt a szája, lába ide-oda csúszkált a szandálban. (Majd az ő talpán is lesz egy nagy vízhólyag, gondoltam.) Hirtelen megrántotta a karom. Fussunk, mindjárt bekakilok! Másnap a nyári napköziből szerkeporkázva mentünk haza. Az aszfalton követtük a fénycsíkokat, utána a két tűzoltóbogarat. Összeragadva piriszkáltak. A virágbolt előtt mi átmentünk a túloldalra. Húgom hangosan fújta: Mit já-ccunk lá-nyok, / Azt já-ccuk lá-nyok, / Bricket-brackot, vad barackot, / Csü-csül-jünk le lá-nyok!, és a dal végén leguggolt. Otthon ki kellett mosnunk a szoknyájából a porpaszpolt.

Gyertek vacsorázni!, kiáltott anya, amikor két kézzel kapaszkodtam már a diófa ágába, a bátyám meg fém salátástállal a fején nyomta két tenyérrel felfelé a fenekem, majd kezembe adta a seprűnyélből készült dárdát. (Spárgával volt a bicskája hozzáerősítve.) Pssz, tette a szájára az ujját, folytatjuk a bekerítést! Kati a fátylát arcára húzta. Dulcineánk elfüggönyözte magát a fa alatt. Eléjed máj Mijmújt?, kérdezte Ati, Katit utánozva, de nem volt időm válaszolni. A fekete macskánk leesett (épp anya lába elé), talpa puffant, mint bátyám arcán a pofon. A húgom megfogta Ati kezét: Gyeje, ez mindig csak vej! Erre kapott anyától ő is egyet. Vacsorát egyikünk se. Anya egyedül vacsorázott a konyhában, mi a teraszon egymás cipőit pucoltuk. Bogárszagú nyári este volt. Óvatosan dugtam Ati portérképes tornacipőjébe a kezem. Féltem, gombás lesz. Talpa redőiben száraz falevéldarabok és egy fél darázs. Pfuj! Büdös!, dobtam el. A te szád a büdös!, riposztozott bátyám, és csöpögő rongyával a fenekemre csapott.  Kitört a rongyháború. Hamarosan a konyha előtti gang meszelt falain már száradt a vízfestmény.

Másnap hajnalban húgom átköltözött hozzám. Rám kulcsolta a lábát, meleg teste, akár a macskáé. (A tüsszentése is.) Lélegzéskor le-föl járt a mellkasa. Anyának ma lesz a névnapja. Vettem neki nevünkben egy tábla csokit, simogattam meg arcát. A reggelinél a hajamat feltűzve jelentem meg. Bátyám épp átadta anyának a rózsát, aztán hozzám lépett. Kimonó ma lyuka mi?, mozgatta ide-oda az ujját a halántékánál, és a két filctollat kikapta a kontyomból. Hátra dugott kezemben elszakadt a csoki papírja. Elkaptam a széke háttámláját, megrántottam hátrafele, de megtartottam, nehogy a földre essen. (Jó tanítvány voltam.) Hiányzik egy kereked?, ugrott fel vörösödő képpel, mellkasán az ing megfeszült, anya felemelt keze is. Nem lesz torta!, vágta le a lisztes zacskót a földre. (Tudtam, hogy lesz, láttam, már felverte a nyolc tojást.) Mirmúr elindult kifele, mancsának nyomai a lisztszőnyegen már a konyhaajtóig értek, mi utána! Húgom a fakanalat nyalogatva végül visszafordult. Bátyámmal mi kimentünk az udvarra, a kanálispartra „horgászni”. De amikor a kezébe fogott egy még kapálózó békát, és szagolgatta, szagolgatta, fordítgatta ujjai között ide-oda, aztán apa bicskájával (állítólag ez volt nála a háborúban), nyissz, levágta a fejét, és rátűzte a bicska hegyére, otthagytam. A bőrét megszárítom, jó lesz bicskatartónak, dünnyögte. Vadista szandál, gondoltam és bementem átszámolni (aznap másodjára), hány papírszalvétám van. Adhatnál egyet, nézett be Ati az ajtórésen, jó lesz papír helyett!

Felé vágtam a dobozt. Szálltak a szalvéták (74 volt már: kockás, csíkos, pöttyös, hófehérkés, vakondos, karácsonyfás, tojásos), a doboz végül a kövön csapódott, a WC-ajtó pedig bátyám mögött. Na, akkoj elkíséjsz a napközibe?, nyitotta ki az ajtót Kati. Épp húztam fel a bugyim. Kezében babája a papagáj kalitkájában. (Nemrég takarítottuk bátyámmal, és a papagája véletlen elrepült, állítottuk napokig.) Anya a kapuban kezembe nyomott két forintot, hogy útközben vegyünk a tanító néninek is névnapjára egy csokrot. A Virágevő nőt már a saroknál észrevettük. Hátát a kirakatnak támasztva összeszorított lábbal, lehajtott fejjel ült. Tudod, mit álmodtam éjszaka?, fogta meg Kati kezem. A kislányát itt ütötte el egy motojos. A labdája kigujult az úttestje… És aztán jáült, felemelkedett, jepült felfele. A lófajkából a szél kitekejte a szalagot, de egy galamb elkapta, és a csőjében vitte.

Janáky Marianna: Titkos dedikálás

Megjelent: Szőrős Kő, 2015.06.28.

Gépelt. Csengettek. Amikor elvitték fekete balerinacipőt és földig érő, ezüst selyemruhát viselt. Az autóban fokozatosan puhult a reggel, akár a szigorúság a rendőrök arcán. Arra gondolt, mi lesz a könyveivel, de legalább az ablakokat becsukta, és a takarítónő majd letörli a port! Nem is néztem ki annyira rosszul benne, mosolygott, amikor eszébe jutott a koldus, akit pár hónapja látott a posta előtt kezében a piros, műanyagszélű fürdőszobai tükörrel. A mennyországban is van vasárnap, mondta hirtelen. A férfiak felnevettek.
Megállt a könyvesbolt kirakata előtt. Az üveg keresztben el volt repedve. Távolabb lépett, de akkor meglátta a könyvet. Ismerősnek tűnt neki a borító, pedig még a szerzőt se ismerte. Amikor lenyomta a kilincset, kalimpálni kezdett a szíve, és valami lámpalázszerűség fogta el. Bent kezébe vette a kötetet, belelapozott, és összerázkódott. (Kislányként a mosógép is megrázta egyszer.)
Már hajnalodott. Letette maga mellé (egy lehetséges másik kispárnára) a regényt. Másnap szokatlanul izgatott volt. Munka után vett városa három könyvesboltjában öt példányt belőle, és kettőt-kettőt rendelt is. Hétvégén egymás után kétszer olvasta el újra a regényt, és könyvespolcain a könyveket elfedte a megvásárolt kötetekkel. Delfines tapéta, mosolygott. A konyhában a polcokról a következő hétvégén kerültek szekrénybe az üveg-fűszertartók. Négy kötetet állított kinyitva helyükre. Egy hét múlva a fürdőszobából tűntek el a kozmetikumok. Internetes könyváruházaktól is rendelt példányokat. Másolás közben engedett magának óránként tíz perc szünetet.
Egy reggel, ébredés után észrevette, amikor felemelte vizespoharát, hogy a delfinnő szeme elmaszatolódott, felpuklisodott az egyik borító a négy könyvoszlopból álló éjjeliszekrényen. Munka előtt papír konyhatörlő segítségével vasalgatni kezdte. Este újra megpróbálta. Aztán elhatározta, hogy két napig nem iszik egyetlen korty vizet se.
Hét éve élt egyedül. Munka után olvasott, írt, neves lapok jelentették meg verseit, novelláit. A siker mindig fiatal, ez volt a jelmondata. A könyvtárban szerették, régóta az egyik legtöbbet kölcsönző olvasójuk volt, és irodalmi rendezvényeik szervezésében mindig segített. Az egyik könyvtárossal játszottak is, ki tud több és jobb könyvet ajánlani a másiknak, de neki se említette a Delfinnőt.
Nemrég hajnalban arra ébredt, hogy megvan a megoldás. Ajánlatára a könyvtár meghívta író-olvasó találkozóra az írónőt. Napok óta először mozdult ki aznap. Amikor a poharába szórta a fehér port, épp a városi tévések készítették vele a riportot. Pár perc múlva egy tálcával kezében bement mögötte a terembe, ahol már vagy negyvenen ültek.
Hazafelé még hallotta a szirénahangot. Öt perc múlva otthon volt, és izgatottan látott hozzá a dedikálásához.

Janáky Marianna: Okosságok

Megjelent: Szőrös Kő, 2015.06.28.

Nagypapa templomba nem járt, „érzékeny gyomra” felfordult a füstölő szagától, de néha imádkozott. A vasárnapi húsleves fölött, és igazgatta nyakkendőjét. Aznap torkát a gőz is piszkálhatta, mert fulladozva köhögött, orrából majdnem kirepültek a szőrök. A levesestálból meg kikandikált egy tyúkláb a sárga karikák között. Bátyám meglökött. Egyik szemét jobbra rántva, másikat lecsukva jelzett. Húgunk fejét jobb vállára hajtva aludt szuszogva, szájából csorgott a nyál, anya meg összebilincselte kezeit Kati dereka körül. Áldd meg, amit adtál nékünk! Áldd meg, amit adtál nékünk!, ismételgettük Atival a kétüléses gyerekasztalt (kákabélű bátyám már alig fért bele) térdünkkel ritmusra emelgetve a nagyasztaltól nem messze. Ati karimáig mert tányérjából a leves egy másik tócsát keresett. (Padlón nyári vasárnaptérképünk.) Aztán a legnagyobb sárgarépadarabját a számba dugta. Sok sárgarépát kell enni, és majd te is tudsz fütyülni, mondta nagymama délelőtt, amikor hármasban pucoltuk a zöldséget, és ujjunkról egyszerre dörgölgettük le a sárgarépahéjat. Bátyám kivitte az újságba gyűrt szemetet. (Színes zöldségruhák.) Nem jött vissza. Én utána. A kert végéből füttyentett. Siettem hozzá, mint kocához a kismalac. Kezében ostyadarab. Fülig érő szájjal rakta a nyelvemre. Vállán nagymamáék hálószobájának falvédője. Összekötözte spárgával a hasán, dagadt alul-felül a galuska és a csirkepaprikás. Tested és vérem!, mondta, én pedig megszopogattam ujját, ahogy Kati a sajátját állandóan. Húgunk az eget is lehazudta, bátyám saját szeméből a könnyet. Mandulagyulladására, tudtam, kis ostyaszelencében volt egyik gyógyszere.

Másnap anyát egy „úttörőcsapat” kísérte ki az állomásra. És most majd ki fog engem szidni?, nézett rám húgom, amikor integettünk a pályaudvaron. Rám mindig számíthatsz, öleltem át, és meghúztam a fülét. Majd én meghúzom az enyém!, lökött meg. Kikaptam kezéből a fehér zsebkendőt, és integetve futottam a kijárat felé: Kiscsi-pás, várha-tod, hogy szid-jalak! És bőg-hetsz anya után hangosan egész éjszaka! 

Ati halkan, mezítláb, tornacipője nyílását kezeivel letakarva jelent meg reggel a szobánkban. Gyertek! A rózsalugast elhagytuk, a farakást is. Na, itt jó lesz! A paradicsompalánták között álltunk. A napsugarak kócos hajába mélyedtek. (Fénytüskekorona.) És kitárta tenyerét. Az „imátkozó sáska” felemelkedett. Mi meg láttuk, ahogy bekapja egy fecske.

A téli szünetben csillogott nagypapa szeme is, és kabátja válláról csurogtak az olvadó hópelyhek, amikor meglátott leszállni a vonatról minket. Mi meg többé nem pucoltunk nagymamával répát. Krumplit se. Kezére karkötőt tett a bénulás. Félnagymama lett, mi a félárvák félunokák. Ha nagyapátok nem lett volna…ludovikás, nem léptem volna be a pártba, pecsételt lelkembe nagymama elferdült szája egy mondatot este. Kacska kezével simogatta fejünk. Elfértünk az ágyban mellette. Nagyon lefogyott. A félelemszagú ágy másik fele meg nyikorgott. Reggel nagypapa sokáig nézte a szélkakast, majd lehajolt, krákogva felhúzta zokniját. Lement a pincébe. Rohantunk hozzá, amikor a kosárra ráesett. Feje koppant. Gurultak a lépcsőn lefelé a krumplik, almák. Földi paradicsoma nem volt már.

A Makói Návay Lajos Szakképző Iskola irodalmi pályázatának díjátadója

Márciusi Szalon

A Makói Városi Televízió Interjúja Forgó Gézával és Janáky Mariannával