A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. szeptember 29., kedd

Janáky Marianna: Példák

Megjelent: Félonline, 2014.05.16.


Mint újságmellékletből kislányként a kivágós-babát, kivágom magam belőled huszonhat év után. A Tiszánál a homokban fürödtünk, majd egy ágdarabbal körberajzoltalak. Felültél, átfogtad derekam, megnyálaztad ujjad. Köldökömnél kezdted a háromszöget, közben a Thalész tételt mondtad: a, b, c, így-így, a kör is kész. Másnap matekból jelest kaptál, ősszel az egyetemen, október 10-én, hétfő délután a kolesz szobádban féltem, de hagytam magam. Utána vérszerződést kötöttünk. Nem mertem nézni, csak az ablakban láttam, ahogy a pengével megvágod csuklódat, majd az enyém is megkarcoltad, és hozzányomtad a tiéd. A fák hajlongtak. Tényleg nem fájt egyik sem, bár nem csak a láncaimat veszítettem, feleltem mosolyogva, miközben borotváltalak. Fél óra múlva kedvenc képünkre hasonlított hátulról a fejed. Megígértem! Hát, nem vagy egy Vasarely, dörzsölgetted hajad. Megkegyelmeztem, teljesen kopaszra nyírtalak. Öt évvel később az albérletben nem akartad, hogy fessünk. Leestem a létráról, az orgona színű diszperzittel teli vödör velem. Rám ordítottál, én ültem némán, a lilaruhás nő. Elmentél csendben, arcodon ujjaim nyoma. Másnap reggel, amikor kisütött a nap, rájöttem, mennyire szeretlek. Nem volt itt, mondta édesanyád, de este már veled néztem a filmet. Pár hónap múlva a nadrágod vasaltam, és a szárai közé háromszög égett. Döntöttem. Igen, menj el! Igen, végleges! Elmentél. A lépcsőházban megálltak a porszemek, az erkélyen eszembe jutott Munch sikolya és a kislánykori álom, nagymamáék gangjáról zuhanok, de mindig felébredtem mielőtt. Utána a konyhaasztalnál szívet rajzoltam, lehúztam, karistoltam, kilyukadt a papír, nem volt hová a nyilat rajzolni. Hetekig verseket írtam mindenhol, ott is, ahol nem lett volna szabad. Például érettségiztetés alatt. A lapot összehajtogatva fekete kosztümkabátom zsebébe dugtam. Másnap mosás után az erkélyen kiráztam, apró fehér szöszök szálltak. Ősszel megjött az első levél, a meghívó. Cseréltem volna egy falevéllel. (Melletted önmagam voltam és több.) Szia, sok boldogságot, válaszoltam a táviratban. Néhány hét telt el, vasárnap este a postaládában egy cetlit találtam. Elmaradt az esküvő, lehet közös a párna? Aztán évekig úgy voltam csókjaiddal, akár te kisfiúként a Sport csokival, egy sohase volt elég. Két gyerekünk született, dolgoztunk, nyaraltunk, éltünk. Ebbe más is belehalt már. A tárgyalás után láttam még, hogy beülsz a kocsiba, nálam esernyő se volt. Ma előttem álltál a metrólépcsőn. Hátrafordultál, köszöntünk, és csurogtunk lefele. Én néztem, akár Bálám szamara, mintha odaragadt volna cipőm a fekete recékhez. Alig tudtam lelépni, de nem szégyelltem már, hogy elhagytalak. Megvastagodott derekamra gondoltam és arra: ennyi év után az istennek se kellene emlékeznie, hogy összeadott minket.


Rozsnyai János: Maros


Idők előtti históriát mondok, mert ez olyan régi történet, hogy a Teremtő még a vállára se’ vette azt az ütött-kopott tarisznyát, amelyben, az Öreg Idő kuporgott apró gyermekeivel. Akkor még Időapó legnagyobb fia, Őskor is kisded volt. A tarisznyaszíj csak azután nyílt ki.
Szóval ekkoriban óriások taposták a lágy földet. Ha jókedvük volt, puha lankákat, szelíd völgyeket rajzoltak a sárba, de ha összemérgelődtek, dühödten topogtak, zord sziklákat dobáltak, hegyeket sodortak csipkés láncolatba. Olyankor egymásnak feszülve fölgyűrték a földet, amely kínjában jajgatott. Fájdalmas, tüzes sebek fakadtak forró bőrén, és a hegeken át tüzet lehelt. Néha sírt a szenvedő föld, és haragos, tajtékzó vizek szökelltek belőle. Aztán hamu hullott, fekete esővel kevert forró víz, amely elborította a frissen föltépett talaj mélységeit.
Sorra nyílt ki a Teremtő tarisznyája. Az is lehet, hogy elkopott az iszák szíja. Így született a Maros. Sok apró testvérkéje táplálta, akik friss illatokat és hideg szeleket hordoztak hátukon, és mivel akkor tanultak járni, sűrűn botladoztak hófehér habsebeket szerezve útjuk során. Egyre gyorsabban futottak a hegyekben, lejtőkön, lankákon, míg rá nem bukkantak nővérükre, a mosolygó Marosra, aki lágy öleléssel fogadta őket.
Valaha a Maros egy volt a sok kis bukdácsoló patak közül. Egy bájos, apró forrás volt ő is, de bátorsága, vidámsága a legmeredekebb úton csalta a mélybe. Aztán magába fogadta csivitelő, fecsegő testvérkéit, és egyre komolyabb víz, folyó lett belőle.
Ahol született, folyton növekvő erejével egy völgyet vájt ki magának. A komor felhőkből zuhogó eső és a Maros vize parányi magvakat hozott magával. A folyó völgyében először szivárványszín rétek, majd sötét erdők sarjadtak, melyekből smaragd tisztások futottak le a Marosig, meg-megáztatva benne pitypang lábukat. Az erdőkben tömérdek kismadár kísérte csengő-bongó dallamokkal a folyó zúgásának robaját.
Tavaszonként tengernyi eső zúdult a Marosra és az őt hű szolgaként kísérő erdőkre, rétekre. Egyesülve az égig érő, fekete felhőket karistoló bércek fagyott bajszú hiúzok lábnyomait őrző jeges fájdalmával, és apró tavakat, zörgő levelű nádasokkal tarkított kiöntéseket sírtak. Ezeket a zsírcsordító nyári nap addig perzselte gonosz vigyorral, amíg sáros tócsákká aszalta. A Maros gyászolta kiöntéseit. A könnyeiből esőfelhők lettek, amelyek megeredve feltöltötték az apadó folyó medrét, és a szőke víz habjai tömérdek csillogó, ezüstpikkelyt sodortak magukkal.
A szelídebb lankák közé érve, majd a zöldfüvű réteken meg-megállva, lelassult a folyó. Itt már egyre kevesebb patak cirógatta. Aranyló haját, amely lágy fürtökben omlott a síkság vállára, néha rakoncátlan szellők kócolták, de megesett, hogy dühöngő nyugati szelek ráncigálták egymással vetélkedve.
Tetszett a Maros mindenkinek. A tiszta égbolt magasából kamasz sugarak szökdöstek le, nem törődve sokat tapasztalt apjuk, a vén Nap figyelmeztetésével, és zengő legényest jártak a hullámokon. Kegyetlen zivatarok tépdesték a Maros hátát, hogy erejüket, daliásságukat bizonyítsák a szökdécselő szépségnek. Ő azonban csak nevetett a sok udvarló csillogásán, villogásán, zúgásán és morajlásán. Kacaja erdei szellő suttogása, ezüst holdfény simogatása és hajnali harmat volt.
Csak egyvalami volt, ami elbűvölte őt.
Fönn, a szirtekkel csipkézett meredélyekkel és szakadékokkal szabdalt hegycsúcsok közt született a Tisza. Bölcsőjét fenyvesek, éles sziklák, vadászó medvék üvöltése, és osonó hiúzok morgása vette körül. Gyenge habjaiba éles kövek zuhantak. Égiháborúk robajló mennydörgése, cikázó villámok fenyegető fénye, morajló földrengések dajkálták. Szürke patakok szorították medrét. Lefelé tartó hosszú útja menekülés volt irigy testvérei elől. Az állandó futásban megerősödött, hatalmas sziklákat ragadott föl és tojás alakú kavicsokká koptatta. Időnként ő is kitört ágyából és zabolázhatatlan ősdühvel áradt. Ilyenkor mindent elpusztított környezetében.
A síkságra leérve lelassult, megemberesedett, komolyabb lett. Itt már nagy folyók is behódoltak neki, nem mertek vitatkozni vele. Vizüket nekiadták és röstelkedve elballagtak.
Aztán a Föld, amely ekkorra már lehűtötte homlokát, pihenésként lejtőket vájt ki magának. Az ilyen hasadékok egyikében találkozott a két folyó a Tisza és a Maros.
Tisza természetesnek vette, hogy a kis szőke folyó megalázkodva adja át neki a vizét. Maros azonban lágyan fodrozódni kezdett, ahogy a széles vállú, vad folyamfiút megpillantotta. Hallott ő már bugás nádbokroktól, ezüstpénzű halaktól, és a kiöntéseiben fészkelő gencsektől a veszedelmes Tiszáról. Úgy gondolta azonban, hogy majd szépen megférnek egymás mellett. Most amikor megérezte a Tisza szándékát, sok kis ágra szakadt, úgy próbált megszökni előle.
Egy fekete szemű zivatarfelleg, aki nem kellett Marosnak, sűrűn zuhogó csöppjeivel irigyen a széles Tisza fülébe suttogott. Addig hullatta gúnyolódó esőjét, míg a nagy folyam egyre dühösebb lett. Észrevette, hogy a Maros nem akarja vizét neki adni. Haragja egyre nőtt, szétszórta tajtékzó habjait, pusztítani, rombolni kezdett Elöntötte a nádasokat, elsodorta a halakat és kiborogatta a vadmadarak parti fészkeit.
Maros csak nevetett rajta, majd göndörödő, szőke fürtjeit váratlanul csillogó fodrokba fésülte, és a meglepett Tisza vállára hajtotta fejét. Az aranyszínű tincsek lágyan simultak a hatalmas víz tajtékzó hullámaira.
A folyamfiú csodálattal figyelte, és úgy érezte, soha senki nem szerette ennyire. Fölfigyelt Maros piruló fodraira. Ekkor már nem büszke gőgből, hanem szeretetből akart egyesülni Maros vizével.
A pusztító áradás lassan visszahúzódott. Már nem ölt, rombolt Tisza, hanem nyárutói éjek tücsökcirpelését utánozta csobogása, és a halálukban is meseszép, letépett vadvirágok csokrát fonta a folyóleány homlokára. Ahogy az irigy zivatar eltakarodott délnek, apró, piros bolyhú bárányfelhők borították be az eget, és tükörképük fényesen csillogott Maros szemében. Nem kellett már követelni, parancsolni neki, mert saját akaratából adta magát Tiszának.
Ezután együtt építették a szélesedő homokpartot, nevelték a vízi világ csodás teremtményeit, összekarolva ballagtak útjukon. Végül, amint megöregedtek, szelíd belenyugvással, kart karba öltve adták meg magukat egy új, erős folyam, a Duna hullámainak, ahol vizeik elkeveredtek, Azóta is a hátukon hordozzák a Kárpát-medence minden szépségét, vadságát és teremtő erejét.
A Duna pedig vitte a belé ömlő folyókkal az Alföld szelíd csodáit a hatalmas, szunnyadó Fekete tenger lágy ázsiai kékségébe, hogy aztán hószín vitorlákat ringasson. 
Az irdatlan víz meséket mondatott a folyókkal, hogy a keleti sivatagok homokját hordozó szélviharok kegyetlen korbácsütéseit kipihenje.
Ha a Hold megfürösztette ezüstlábait a tengerben, szavakat csent tőle. A Maros szőke meséit hallgatta legszívesebben. Olyankor aztán szelíd, pihentető álmokat ragyogott az evezősök meggyötört arcára.


Janáky Marianna: Eltévedt betűk

Megjelent: KULTer, 2014.10.26.


Zakója magánnyal volt bélelve. A férfi egyedül ült a parkban. Vége. Becsukta a könyvet, de szokása szerint belelapozott újra. Sima fehér lapokat látott csak. Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. Kétségbe esett. A könyvtárból kölcsönözte ki a novelláskötetet. A pult mögött ülő könyvtárosnő arcát a könyvtárból, lábát a strandról ismerte. Ezt így nem vihetem vissza!, gondolta. Gyorsan az első oldalra lapozott, próbálta visszaidézni a szavakat, és a betűk, ki hinné, mint csillagok az égre, egymás után szép sorjában visszakerültek a lapokra. Szavakká, mondatokká álltak össze. Aztán lassan egyre jobban elhalványultak, és a második novellánál már alig látszottak. Hazafelé menet nem gondolt semmire, nem vette észre még a díszzsebkendője helyére becsúszó zöld falevelet se. Otthon kinyitotta újra a könyvet. Az első tizenöt oldal betűit végigsimogatta.
Éjszaka felriadt. Azt álmodta, hogy ujjain felfutnak a betűk, a kezén, karján, nyakán, majd arcán keresztül a szemébe. Betűcseppek! Mosolyogva ébredt, és kötettel kezében kiült az erkélyre. A tavasz aznap már tulipánmintás harisnyában járt, és a fák a járdák pocsolyáiban úgy nézegették magukat, mint egy tükörteremben. Belelapozott a könyvbe. Volt benne vagy hetven üres oldal! Koncentrált. Folyt a könnye. De még két óra múlva is három novella hiányzott. Felállt. A vágódeszkáról és a sötétkék tréningnadrágjáról kolbászzsíros markába söpörte a kenyérmorzsákat, de nem vette észre, hogy betűk is keveredtek bele, és az egészet a muskátlis ládába szórta, ami még a feleségétől maradt hátra.
Este, sőt a következő napokban is megpróbált mindent kezében a könyvvel: akár kisfiúként fohászkodott Istenhez, majd beszerzett egy spanglit, megpróbálkozott a meditációval és a relaxációval is, mint pár éve felesége halála után.
Néhány hét múlva visszavitte a könyvet. A könyvtárosnő szó nélkül vette át, bele se lapozott, és semmit nem vett észre. Azt se tudta meg, hogy akkor már a férfi erkélyén a balkonládákban napok óta nyíltak a szebbnél szebb novellák.

Janáky Marianna: Kőszobor

Megjelent: Félonline, 2015.02.17.


Minden évben egyszer megkoszorúznak. Olyankor az ég általában szürke kabátot vesz, szól valami zene, még épp nem esik, ünnepi beszéd, vers. A környéken lakókat, akik naponta előttem mennek el – gyerekek az iskolába, a felnőttek dolgozni –, persze annyira se érdeklem, mint táskájukban a könyvek vagy az elmúlt éjszaka. Engem pedig a velem szemben ülő firkonc nem érdekel! Hozzá még lépcső se vezet fel! Önbüntető, ártatlanság szülte verseit ki ismeri? Arcán láthatóan szikkad a bánat. Magába roskadó fémlelkét az se érintené meg, ha tudná, hogy idén az egyik ükunokámhoz hasonló kisfiú olvasta fel lábaimnál egy költeményemet! Valamikor azt hallottam róla, hogy megette saját könyvét! Mellé biztos a szájába csorgó könnyét itta! De legalább látom, amikor fejére szállnak a galambok, és nyomot hagynak rajta. Ő meg láthatja, hogy nyáron a zivatar után az én tenyeremből isznak! És azt is, hogy a nő ma is tíz felé eljött hozzám! Barna szemében az éjszaka csillagot keresett. Sokáig motyogott, lábam majdnem elzsibbadt fejétől. A szerelmet ki tudja megtanulni? A szerelmet ki tudja megtanulni? Nem is tudom, hányszor ismételte el. Egyszer csak hirtelen, mintha megijedt volna, felállt, de nem futott el. Dehogy! Jött velem! Édes álom! Nem belém szerelmes, de azért nyújtottam felé kezem. Cipőjének trottőr sarka a macskaköveken tam-tam, ta-tam, ta-tam ritmust írt szívembe. Hosszú haja derekának énekelt, szoknyája telt combján rímeket lengett. Hajnalra már a falevelek is félrebeszéltek.

Reggel a szemeteskocsi ébresztett. A muslincák, a legyek majdnem tetőtől-talpig beleptek. Egy kisfiú labdáját két óra múlva még visszarúgtam, de észre se vette, a kislány pedig a szemembe nézett, amikor a tulipánt letépte. Ám a kamasz fiú hozzám lépve délután még kezet fogott velem.

Másnap lebontottak. Nagy robajjal érkezett a teherautó. Férfiak ugrottak le róla, és egyikük a kavicsok közé becsületeset sercintett. Erős kezükben a hatalmas kalapács bam-bam, bamm, ba-bamm… Fél óra se telt el, megerősítették rajtam a kötelet, és hórukkozva a platóra emeltek. Letört a jobb karom és a bal lábszáram. Vállukra vették ketten, majd feldobták a kocsira. Ó, halhatatlan! Bemagoltam versed egy kettesért az általánosban!, ült fejemre az idősebbik munkás.

A teherautó egy múzeum előtt állt meg. Már esteledett, a távol horizontkötelén ment lefelé épp a nap. Csak restaurálnak, gondoltam. Az időjárás okozta erózió miatt! De tévedtem. Gondozatlan udvarba hurcoltak. Egy falhoz, a sarokba. Itt még a verebek se találnak meg!, néztem lehulló jobb kezem mutatóujjára. Egyre többen vagyunk, dőlt hozzám pár perc múlva valaki. Firkonc volt az. Ő hadrált és ért hozzám a holdvilágnál, ahogy egy meztelen csiga.


Janáky Marianna: Kötél, tánc, ötszázasok

Megjelent: Irodalmi Jelen antológia, 2012.


1987-ben az álmom, hogy jó tanár leszek, majdnem szertefoszlott. Harminc éves voltam. Nyelvtan órára mentem be helyettesíteni. Nem ismertem az osztályt, nem tanítottam náluk. Április vége volt. Kint az égen szürke takaró, pocsolyákban sziromlepedő. Becsöngettek. Beléptem a IV. B-be. 
        - Ez a rohadt szemét még megíratja a dolgozatot! 
Kollégám fiát ismertem. 
        - Nem hiszem, hogy ezt hallod otthon! - tört ki belőlem. 
Éreztem, hogy a diákok izgatottan várják, mit teszek. Mit tegyek? Beírjak az ellenőrzőjébe? Küldjem az igazgatóhoz? Hívjam fel szünetben az apját? Tudtam, hogy nincs már órája. Elköszönt.
        - Feri, hozd ki az ellenőrződ! - mondtam határozottan, de meggyőződés nélkül.  
        - Nincs itt! 
        - Menj haza érte! - vágtam vissza. 
Tudtam, hogy a szomszédban laknak. Felállt, kiment. Kiosztottam a feladatlapokat. 
        Feri nem jött vissza. Már vagy húsz perc eltelt az órából, amikor sziréna hangja szelte ketté a csendet. Remegés futott át rajtam. Pár perc múlva beszólt egy kolléganőm az ablakon.
        - Ferike felakasztotta magát. 
Többre nem emlékszem. Csak arra, hogy ülök a tanáriban, és nem érzem, hogy ülök. Nem érzem, hogy hátam, combom, lábam érintené a széket. Nem érzem, hogy néznek, állnak körülöttem. Csak kollégám ordítását hallottam az utcáról.
Kirohantam a tanáriból. Az iskola ebédlőjének egyik asztala alá kucorodtam.  Fehér terítővel volt letakarva.

        Később tudtam meg, hogy kollégám az előző héten kétszer megpofozta fiát, mert rossz jegyet kapott, és nem engedte, hogy találkozzon a lánnyal, akibe szerelmes volt.
        Egy hét telhetett el. Egyedül voltam a tanáriban. A kollégám lépett be. Ordított.
- Itt az ellenőrzője! Írj be neki! Itt a kötél! Akaszd fel! Lehet, hogy nem lesz normális!
Rázta a kötelet. Felugrottam, magam elé kaptam a széket, és hátrálni kezdtem az ablak felé. Inkább kiugrom, gondoltam. De az igazgató helyettes meghallotta a kiabálást. Azután mások is bejöttek. Nem emlékszem csak arra, hogy a buszon haza felé nem emlékszem, csak arra, hogy ülök, és nem érzem, hogy ülök, nem érzem, hogy hátam, combom, lábam érintené a széket. Nem érzem, hogy többen néznek.

        Kész, vége. Kész, vége, ennyi volt. Nem fogok többé tanítani. Nem leszek tanár. Én ezt nem csinálom. Nem ezért tanultam.

        1997-ben az álmom, hogy jó tanár leszek, majdnem szertefoszlott. Földrajz órára mentem be helyettesíteni. Nem ismertem az osztályt. Szeptemberben kezdtem ebben az iskolában tanítani. Október eleje volt. Kint a nap tátott szájjal sütött.
Becsöngettek. Beléptem az I. B-be. Meglepődtem. Egy derékig kigombolt, fehér ingű cigányfiú tárta szét karját az ajtónál. Alig tudtam elkerülni. Már a tanári asztalnál álltam, amikor elkezdett énekelni és táncolni. Nagyon jól mozgott. A diákokon látszott, hogy izgatottan várják, mit teszek. 
Mit tegyek? Beírjak az ellenőrzőjébe? Küldjem az igazgatóhoz?
 Suta mozdulatokkal elkezdtem mozogni. Én adtam fel hamarabb. 
        - Menj a helyedre! 
Felszólításom halkra sikeredett, de elindult ruganyos léptekkel.        
        - Készítsétek ki a felszerelést! 
Szemem a táncos fiút leste. Az egyik gyerek bekiabált:
        - Soha nincs felszerelése. 
Éreztem, hogy várják, mit teszek.
        - A tanárnő jól táncol - hallottam a fiú kellemes hangját. 
Remegés futott át rajtam. Folyt rólam az izzadtság. Csak dadogni tudtam. 
        - Léégy szíív-es, figyelj, ha máár nincs felszereléésed!
        - Tanárnő, feleltessen! Én nem fogok dadogni! - suhogott át hangja a termen.
Az osztály nevetett.
        - Harmadszorra járja az elsőt - mondta valaki.
Ennyi kellett. Elindultam a szép, vigyorgó cigányfiú felé. Azt hittem, ordítani fogok, de csak bizonytalan hangom hallottam. 
        - Ha nem lennél ilyen nagy, vagy ha férfi lennék, most megpofoználak. 
        - Azt próbálná meg! Jönne holnap egész cigánybécs kaszával, vasvillával.

Igen, sírva rohantam ki.

Kész. Vége. Kész, vége, ennyi volt! Nem fogok többé tanítani. Nem leszek tanár! Én ezt nem csinálom tovább.
       
        2011. december. Kint már a fagy öltözteti a pocsolyákat. Az összevont iskolába majdnem kétezer diák jár. Testnevelés órára megyek. Helyettesíteni a 10. F-be. 
Belépek a tornaterembe. Tíz-tizenkét lány ül a padon. Feszültséget érzek.
        - A többiek még öltöznek?
Egyikük a fiúöltöző felé néz. 
        - Vedd le, vedd le! - hallom az ajtó előtt.
Meglepődök. Átlátszó bugyiban áll a padon egy nagyon szép testű lány. Kezében ötszázasok. Körülötte hat-hét fiú. Nevetnek, kiáltoznak. Kezükben ruhadarabok. Rázzák.
        - Ti mit csináltok?
        - Mi van, irigyli? - vágja rá a lány, és büszkén tetőtől talpig végigmér.
        - Adjátok vissza a ruháit! Öltözz fel! Kifelé mindenki! Szünetben pedig jöttök velem az igazgatóhoz!
        - Szarom le! - hallom kellemes hangját.

        Végül másképp döntök. Nem jut eszembe, hogy kész, vége, kész vége…

        Kész, vége.



Janáky Marianna: Félelmek

Megjelent: Irodalmi Szemle, 2015.06.05.


Addig a napig nem féltem. Mosolyogtam, amikor láttam, hogy apa jön az iskolába értem. Szürkeruhás őszi délután volt, az ég még nem nyitotta fel sorompóját a csillagok előtt. Akkoriban már sokat krákogott, hetek óta meghajolva járt, húzta előre a szíve. Hirtelen köpött egyet. Slájmja foltként maradt az aszfalton, mint írásfüzetemben a tintapaca.

Otthon lefeküdt az ágyra, megfogta a kezem, és felsegített a hátára. Fáj. Késként vágott fülembe szava. Ide-oda lépkedtem rajta, ingje összegyűrődött talpam alatt, néha megtámaszkodtam a falban, mégis a babaház járt a fejemben, amit a születésnapomra készített. A kanapé és a fotelek igazi kárpittal bevonva! Még aznap is éreztem az enyvet, ha fejem a nyitható-csukható háztetőn bedugtam. Apán pedig valami ismeretlen sötét szagot.

Másnap a lépcsőn egyenesen állt, és engem nézett. Egy forintért táncolok!, kiáltottam kisdobos nyakkendőm ide-oda lengetve. Ő nevetett, a lovak prüszköltek. A gyógyszertár előtti sarkon (anyával ott dolgoztak) fiákeresek ültek. A bakon a napsugár beléjük karolt. (Szegények páholya, mondta egyszer anya.) Imre bácsi összenézett apával, és megfogta derekam: Gyere, Nikő, lovagolj egy kicsit Istenen! De nem mertem két kézzel megfogni a ló hátát, mert markomban már három egyforintost szorongattam. Apa arca vörösebb lett, mint az enyém a szétmaszatolt vértől, amikor rohant át velem a kórházba. Szájában megsavanyodott a káromkodás, pedig nem mondtam el neki, hogy Imre bácsi lekurvázta Isten anyját.

Este a lovak magasabbra emelték lábukat házunk előtt hazafelé menet, patkóik alig érintették a macskakövet. Hegyezték fülüket, ágyam mellett anya. Ott van Isten a fiókban! Imre bácsi kezében kés, nyissz, kihúzza lova nyakából az ereket! Gombolyaggá tekeri, anyukája pulóvert köt belőle neki. A kis lámpa fénye anya szempilláján csipkésre horgolta a könnyeket. Csak egy kis agyrázkódás. Csak egy kis agyrázkódás, magában ismételgette.

Két nap múlva az iskolában azért kaptam egyforintosokat, ha láthatták osztálytársaim szemem fölött a varratokat. Aki meg akarta nézni mind, annak öt forintot kellett adni, de Sanyinak és Petinek ingyen megmutattam. Hazafelé hátulról simogatták a hajam. Mindjárt jövök, néztem rájuk vissza. A kapunk is figyelt tátott szájjal. A fiúk végül a meggyet nem ették meg, fülükre akasztva futottak el. Másnap a tanító néni csak annyit tudott, hogy Sanyi vérhast kapott. A hülye zöld meggyed!, hagyott ott Peti szünetben.

Este, életemben először (felpuffadt vörös szemmel), kivihettem bátyám kutyáját sétálni egyedül az utcánkba. Ő sakk-szakkörön volt. Nem messze a házunktól egy férfi a kapumélyedésből kiugrott, és széttárta a kabátját. De szép hosszú hajad van! Következő nap Ati megvakarta a fenekét, mielőtt bekászálódott az ágyba, és azt mondta: Ronda az új frizuráád. Még a segged lyukában is hajszál lehet!

A temetést követő héten egymás mellé fektettem kihúzgált hajszálaim, vonalzóval méregettem, megvan-e egy méter hatvan, mint apa sírjának mélysége. Végül a hajcsomóm a babáméval együtt felgyújtottam a fásszín mögött a lavórban. Sercegett, akár a rádió, amikor bátyám a Szabad Európát próbálta befogni egy-két évvel később, pedig anya megtiltotta.

Talán megtudta apa ezt is, hiszen anya esténként még sokáig beszélt vele. Tavasszal a lépcsőn ülve, mint egy költő galamb, nyáron a futórózsákról csipegetve vékony ujjaival az elsárgult szirmokat, ősszel pedig a levelek a diófa alatt szavába vághattak volna. Még álmában is vele beszél!, súgta Ati egy reggel, amikor szénért ment.

Aztán sorakoztak az évek, mint utcánkban a gesztenyefák. Mostanában minden nap én megyek az öregek napközi otthonába anyáért. A kilincs remeg, amikor lenyomom. Ő mosolyog. Ma születésnapi buli volt! A pohárból felszállt egy pillangó!


Janáky Marianna: Bolondjaim

Megjelent: Irodalmi Szemle, 2015.06.05.


A virágüzletnél az asszony aznap is egy szál rózsával a kezében állt, megszagolta, arcát hozzásimította, megcsókolta, és mint a pap a fehér ostyát a templomban (nénével mehettünk csak oda), tette szájába a szirmokat, a szárát meg a bolt mellett őrt álló fa tövébe dobta. Én már láttam régebben is, de Kati nem. Tátva maradt a szája, lába ide-oda csúszkált a szandálban. (Majd az ő talpán is lesz egy nagy vízhólyag, gondoltam.) Hirtelen megrántotta a karom. Fussunk, mindjárt bekakilok! Másnap a nyári napköziből szerkeporkázva mentünk haza. Az aszfalton követtük a fénycsíkokat, utána a két tűzoltóbogarat. Összeragadva piriszkáltak. A virágbolt előtt mi átmentünk a túloldalra. Húgom hangosan fújta: Mit já-ccunk lá-nyok, / Azt já-ccuk lá-nyok, / Bricket-brackot, vad barackot, / Csü-csül-jünk le lá-nyok!, és a dal végén leguggolt. Otthon ki kellett mosnunk a szoknyájából a porpaszpolt.

Gyertek vacsorázni!, kiáltott anya, amikor két kézzel kapaszkodtam már a diófa ágába, a bátyám meg fém salátástállal a fején nyomta két tenyérrel felfelé a fenekem, majd kezembe adta a seprűnyélből készült dárdát. (Spárgával volt a bicskája hozzáerősítve.) Pssz, tette a szájára az ujját, folytatjuk a bekerítést! Kati a fátylát arcára húzta. Dulcineánk elfüggönyözte magát a fa alatt. Eléjed máj Mijmújt?, kérdezte Ati, Katit utánozva, de nem volt időm válaszolni. A fekete macskánk leesett (épp anya lába elé), talpa puffant, mint bátyám arcán a pofon. A húgom megfogta Ati kezét: Gyeje, ez mindig csak vej! Erre kapott anyától ő is egyet. Vacsorát egyikünk se. Anya egyedül vacsorázott a konyhában, mi a teraszon egymás cipőit pucoltuk. Bogárszagú nyári este volt. Óvatosan dugtam Ati portérképes tornacipőjébe a kezem. Féltem, gombás lesz. Talpa redőiben száraz falevéldarabok és egy fél darázs. Pfuj! Büdös!, dobtam el. A te szád a büdös!, riposztozott bátyám, és csöpögő rongyával a fenekemre csapott.  Kitört a rongyháború. Hamarosan a konyha előtti gang meszelt falain már száradt a vízfestmény.

Másnap hajnalban húgom átköltözött hozzám. Rám kulcsolta a lábát, meleg teste, akár a macskáé. (A tüsszentése is.) Lélegzéskor le-föl járt a mellkasa. Anyának ma lesz a névnapja. Vettem neki nevünkben egy tábla csokit, simogattam meg arcát. A reggelinél a hajamat feltűzve jelentem meg. Bátyám épp átadta anyának a rózsát, aztán hozzám lépett. Kimonó ma lyuka mi?, mozgatta ide-oda az ujját a halántékánál, és a két filctollat kikapta a kontyomból. Hátra dugott kezemben elszakadt a csoki papírja. Elkaptam a széke háttámláját, megrántottam hátrafele, de megtartottam, nehogy a földre essen. (Jó tanítvány voltam.) Hiányzik egy kereked?, ugrott fel vörösödő képpel, mellkasán az ing megfeszült, anya felemelt keze is. Nem lesz torta!, vágta le a lisztes zacskót a földre. (Tudtam, hogy lesz, láttam, már felverte a nyolc tojást.) Mirmúr elindult kifele, mancsának nyomai a lisztszőnyegen már a konyhaajtóig értek, mi utána! Húgom a fakanalat nyalogatva végül visszafordult. Bátyámmal mi kimentünk az udvarra, a kanálispartra „horgászni”. De amikor a kezébe fogott egy még kapálózó békát, és szagolgatta, szagolgatta, fordítgatta ujjai között ide-oda, aztán apa bicskájával (állítólag ez volt nála a háborúban), nyissz, levágta a fejét, és rátűzte a bicska hegyére, otthagytam. A bőrét megszárítom, jó lesz bicskatartónak, dünnyögte. Vadista szandál, gondoltam és bementem átszámolni (aznap másodjára), hány papírszalvétám van. Adhatnál egyet, nézett be Ati az ajtórésen, jó lesz papír helyett!

Felé vágtam a dobozt. Szálltak a szalvéták (74 volt már: kockás, csíkos, pöttyös, hófehérkés, vakondos, karácsonyfás, tojásos), a doboz végül a kövön csapódott, a WC-ajtó pedig bátyám mögött. Na, akkoj elkíséjsz a napközibe?, nyitotta ki az ajtót Kati. Épp húztam fel a bugyim. Kezében babája a papagáj kalitkájában. (Nemrég takarítottuk bátyámmal, és a papagája véletlen elrepült, állítottuk napokig.) Anya a kapuban kezembe nyomott két forintot, hogy útközben vegyünk a tanító néninek is névnapjára egy csokrot. A Virágevő nőt már a saroknál észrevettük. Hátát a kirakatnak támasztva összeszorított lábbal, lehajtott fejjel ült. Tudod, mit álmodtam éjszaka?, fogta meg Kati kezem. A kislányát itt ütötte el egy motojos. A labdája kigujult az úttestje… És aztán jáült, felemelkedett, jepült felfele. A lófajkából a szél kitekejte a szalagot, de egy galamb elkapta, és a csőjében vitte.


Kis Mónika: Égszakadás


A nevetését hallotta meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.
A lány két asztallal arrébb ült tőle, telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra. Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.
 – Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül odalépett hozzá.
 – Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos udvariassággal.
A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül, vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait, elhallgatásait.
A pincér udvariasan a tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.
Amíg kifizette a számlát, figyelte a lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám a lány váratlanul megelőzte.
 – Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele megmagyarázhatatlan bizalommal.
Az acélszürke pillantás keresztüldöfte, elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.
A villamoson ülve arra gondolt, tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta a lány illatát.
A konyhában kibontottak egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka, acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak, mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz, hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.
 – Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes, hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.
 – Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.
 – Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.
 – Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.
Újra magával ragadta a pillanat, szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.
 – Hátha ez segít – suttogta.
A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt, elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva mindketten aludtak.
A szokatlanul hűvös szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára, még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját. Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem akarta felébreszteni a lányt.
Visszament a szobába, hogy még egyszer ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát a párnába temette.
 – Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában, mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be maga mögött, alig kattant a zár.
A fülkében, kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre, kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!
A vonat zakatolása lassan elcsitította kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.
 – Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.   


Kis Mónika: Igen

Mécs László Irodalmi Díj 2014. III. helyezés


Émelyít a virágillat.
Rózsák, liliomok mindenütt.
Végre mindenki elment, hogy megkeresse a helyét, végre pár percig egyedül lehetek. Még egyszer, utoljára.
Már nem gondolok az útra, amin idáig jutottunk. Már nem gondolok a napra, amikor megismertelek. Már nem hat meg a pillanat, amikor szerelmet vallottál. Már nem gyűlölöm magam, amiért hittem neked.
Lesimítom a ruhám, amit mások választottak helyettem. A gerincem ívén törtfehér gyöngyök futnak végig, megtámasztják rogyadozó testem. Kihúzom magam, elnyújtom a nyakam, leengedem a vállam. Államat megemelem, mint aki büszke, mint aki tiszta. Belebújok a csillogó, fehér cipőbe. A pillanathoz béklyózom magam, ahogy a díszes csatot lezárom a bokám körül.
Nézem magam a tükörben. Nem mosolygok. Nem érzek semmit. Ez a közöny fájdalmasabb a boldogtalanságnál, amit önként választok most.
Egy kósza fürt szabadulni akar a szabályos, szimmetrikus kontyból, erőszakkal tűzöm vissza a korábban kijelölt helyére. Egy selyemrózsa foglya lesz, nem szabadulhat többé a bájos szorításból.
Egészen közel hajolok a tükörhöz. A szemem fénye tompa, szürke. A jól megválasztott szemhéjárnyalónak köszönhetően mégis kiragyog az arcomból, élettelenül. A szemöldököm íve finom, a bőröm hibátlan, az ajkam harmatos, félérett cseresznyét idéz. Minden tökéletes. Tökéletesen hamis, de így szokás eljátszani a szerelmet, ezzel a maszkkal kell elhitetnem veled, hogy nem döntöttél rosszul. Pedig a reggeli, gyűrött arcomat kellene eléd vinnem, vagy a fáradtat, a türelmetlent, a kiábrándultat, az unottat.
Reggelre elmossa majd ezt az arcot a valóság, reggelre köddé válik a mesevilág, megmaradunk egymásnak mi ketten, csak állunk egymással szemben, két idegen, szeretkezünk, miközben egymásra sem nézünk, kézen fogjuk egymást és megyünk, megyünk tovább a kijelölt úton, elhitetjük magunkkal, hogy összetartozunk, elhitetjük másokkal, hogy ez eleve elrendeltetett.
Valaki hirtelen benyit, megriadok, sürget, idő van, minden készen áll. Mennem kell.
A csokromért nyúlok, a körben futó rozmaring nem hagyja elfelejteni, mit vállalok.
Te már vársz rám.
Pedig nem tudod, ki vagyok.

Egyedül indulok feléd.
Ne fogja senki a kezem.
Dühödten felzúg az orgona, rám olvassa minden bűnömet.
Csak az első lépés nehéz. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mély lélegzetet veszek. Szorítom a csokrot, hallom, ahogy a rózsák szárai elpattannak görcsös ujjaim között. Lassan, bátortalanul lépem át a templom küszöbét.
A végtelenbe vágytam, de kitárt karoddal elálltad az utam. Ha még egyszer választhatnék, félrelöknélek dühösen, rád sem néznék, csak szaladnék, szaladnék tovább, amíg már csak egy apró pontnak látszol a messzeségben.
Utoljára lépkedek egymagam az utamon. Csak a padsorok szélét díszítő virágok kísérnek. Felém fordul minden szál rózsa, fejet hajt előttem minden szál liliom. Ledobják magukról rájuk kényszerített gyöngydíszeiket: velük siratom eltaposott álmaim.
Idegenek bámulnak az arcomba. Érted vannak itt mindannyian. Reszketnek a meghatottságtól. Könnyeket ejtenek valamiért, amiről semmit sem tudnak. Gyengéd szeretettel vesznek körül, pedig nem is ismernek. Mosolygok feléjük, hadd higgyék, közéjük tartozom én is. Némelyikük megérinti a karom, a ruhám fodrát. Szép vagyok ma.
Lassan, finoman libben a dús ruhaalj, a hófehér csipke a templomi félhomályban beragyogja a vállam. Mázsányi súly rejtőzik a szoknyám alatt. Viszem a múltam, viszem az életem eléd. Rendelkezz felette.
Nem sietek. Eleget rohantam már. Eleget menekültem már. Ma hazaérek.
Langyos fuvallat suhan el mellettem. Anyám lehelt csókot az arcomra búcsúzóul.
Ahogy közeledem, alakod megnyúlik, fölém magasodik, beborít. Fekete öltönyöd árnyéka megöli álca–ártatlanságomat.
Lépteim mögött fonnyadnak a rózsaszirmok, lábam alatt lángol a vörös bársony szőnyeg, tűzforró talajon tipegek a tündércipőben, hitem és akaratom bizonyságaképp.
Engem nézel. Néhány órára magad is elhiszed az unalomig ismételt hazugságot: soha ilyen szépet nem láttál még.
Már csak két lépcsőfok választ el tőled. Feléd emelem a tekintetem. Ott állsz, a magasban, sötéten, komoran, érzem, ahogy meggörnyedek, a csokor elnehezedik, nem ejthetem el, ki kell bírnom, nézlek, arcom eltorzul, látod rajtam az iszonyt, de meg se rezdülsz, ezt akarod, ezt az iszonyt, magadnak akarsz minden áron. És akkor megértem. Nem leszek egyetlen. Nem lesz mindhalálig.
Nézlek. Komoly arcod kőfalat emel közénk.
Nem tudom, ki vagy.

Elpusztulni hoztál ide.
Hát itt vagyok.
Fogd meg a kezem és ne eressz el többé. Szabad akaratomból jöttem ide, akarlak téged és leendő gyermekeinket, bátorságra és őszinteségre nevelem majd őket, hogy ne alkudjanak meg soha, semmiért. Legyenek igazabbak, mint mi magunk.
Esküszöm az élő Istenre – a szemedbe nézek, de nem láthatsz belém –, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten – szent család leszünk mi is nemsokára, szent életet élünk álszent falak között, vasárnap rántott hús lesz és húsleves, süteményt is sütök majd, hozzánk hétköznap is jöhetnek vendégek, mert nálunk a padlóról is enni lehet – akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Minden nap kimondom, mielőtt munkába megyünk, minden nap kimondom, amikor este újra találkozunk. Addig mondogatom, amíg igaz nem lesz. Szeretetből megyek hozzá, Isten törvénye szerint feleségül. A feleséged leszek, de a hitvesed soha. Hozzá hű leszek – sosem fogod megtudni, hogy miért vagyok képtelen szerelmet adni neked –, vele megelégszem – sosem árullak el, akkor sem, ha belepusztulok –, vele szentül élek, vele tűrök – tűröm a hidegséged, a keménységed, tűröm, hogy nem tudsz befogadni engem –, vele szenvedek – mert te is szenvedni fogsz –, és őt sem egészségében, sem betegségében – sem hazugságban, sem őszinteségben –, sem boldog, sem boldogtalan állapotában – sem igazán, sem sehogyan –, holtomig vagy holtáig – te még nem tudod, hogy itt és most, ebben a szent percben mindketten meghalunk, a templomkertben elföldeljük egymást, páros sírhantunkon a virágdíszekből fonunk fejfát – , hitetlenül el nem hagyom – hitetlenül állok itt most, hitetlenül fogom a kezed, hitetlenül esküszöm érted –, hanem teljes életemben – melynek véget vetettem akkor, amikor téged választottalak – hűséges segítőtársa – és tulajdona, eszköze, játékszere – leszek – segítek elfelejteni a gondtalan fiatalságot, az ösztönösséget, a bátorságot, elfelejteni az álmaidat, a terveidet, segítek neked, hogy együtt szürkülj meg velem, segítek, hogy öröm nélkül öregedjünk meg.
Mosolyogj te is. Nézd, milyen boldog vagyok.

Ámen.


Janáky Marianna: Titkos dedikálás

Megjelent: Szőrős Kő, 2015.06.28.


Gépelt. Csengettek. Amikor elvitték fekete balerinacipőt és földig érő, ezüst selyemruhát viselt. Az autóban fokozatosan puhult a reggel, akár a szigorúság a rendőrök arcán. Arra gondolt, mi lesz a könyveivel, de legalább az ablakokat becsukta, és a takarítónő majd letörli a port! Nem is néztem ki annyira rosszul benne, mosolygott, amikor eszébe jutott a koldus, akit pár hónapja látott a posta előtt kezében a piros, műanyagszélű fürdőszobai tükörrel. A mennyországban is van vasárnap, mondta hirtelen. A férfiak felnevettek.
Megállt a könyvesbolt kirakata előtt. Az üveg keresztben el volt repedve. Távolabb lépett, de akkor meglátta a könyvet. Ismerősnek tűnt neki a borító, pedig még a szerzőt se ismerte. Amikor lenyomta a kilincset, kalimpálni kezdett a szíve, és valami lámpalázszerűség fogta el. Bent kezébe vette a kötetet, belelapozott, és összerázkódott. (Kislányként a mosógép is megrázta egyszer.)
Már hajnalodott. Letette maga mellé (egy lehetséges másik kispárnára) a regényt. Másnap szokatlanul izgatott volt. Munka után vett városa három könyvesboltjában öt példányt belőle, és kettőt-kettőt rendelt is. Hétvégén egymás után kétszer olvasta el újra a regényt, és könyvespolcain a könyveket elfedte a megvásárolt kötetekkel. Delfines tapéta, mosolygott. A konyhában a polcokról a következő hétvégén kerültek szekrénybe az üveg-fűszertartók. Négy kötetet állított kinyitva helyükre. Egy hét múlva a fürdőszobából tűntek el a kozmetikumok. Internetes könyváruházaktól is rendelt példányokat. Másolás közben engedett magának óránként tíz perc szünetet.
Egy reggel, ébredés után észrevette, amikor felemelte vizespoharát, hogy a delfinnő szeme elmaszatolódott, felpuklisodott az egyik borító a négy könyvoszlopból álló éjjeliszekrényen. Munka előtt papír konyhatörlő segítségével vasalgatni kezdte. Este újra megpróbálta. Aztán elhatározta, hogy két napig nem iszik egyetlen korty vizet se.
Hét éve élt egyedül. Munka után olvasott, írt, neves lapok jelentették meg verseit, novelláit. A siker mindig fiatal, ez volt a jelmondata. A könyvtárban szerették, régóta az egyik legtöbbet kölcsönző olvasójuk volt, és irodalmi rendezvényeik szervezésében mindig segített. Az egyik könyvtárossal játszottak is, ki tud több és jobb könyvet ajánlani a másiknak, de neki se említette a Delfinnőt.
Nemrég hajnalban arra ébredt, hogy megvan a megoldás. Ajánlatára a könyvtár meghívta író-olvasó találkozóra az írónőt. Napok óta először mozdult ki aznap. Amikor a poharába szórta a fehér port, épp a városi tévések készítették vele a riportot. Pár perc múlva egy tálcával kezében bement mögötte a terembe, ahol már vagy negyvenen ültek.
Hazafelé még hallotta a szirénahangot. Öt perc múlva otthon volt, és izgatottan látott hozzá a dedikálásához.


Janáky Marianna: Okosságok

Megjelent: Szőrös Kő, 2015.06.28.


Nagypapa templomba nem járt, „érzékeny gyomra” felfordult a füstölő szagától, de néha imádkozott. A vasárnapi húsleves fölött, és igazgatta nyakkendőjét. Aznap torkát a gőz is piszkálhatta, mert fulladozva köhögött, orrából majdnem kirepültek a szőrök. A levesestálból meg kikandikált egy tyúkláb a sárga karikák között. Bátyám meglökött. Egyik szemét jobbra rántva, másikat lecsukva jelzett. Húgunk fejét jobb vállára hajtva aludt szuszogva, szájából csorgott a nyál, anya meg összebilincselte kezeit Kati dereka körül. Áldd meg, amit adtál nékünk! Áldd meg, amit adtál nékünk!, ismételgettük Atival a kétüléses gyerekasztalt (kákabélű bátyám már alig fért bele) térdünkkel ritmusra emelgetve a nagyasztaltól nem messze. Ati karimáig mert tányérjából a leves egy másik tócsát keresett. (Padlón nyári vasárnaptérképünk.) Aztán a legnagyobb sárgarépadarabját a számba dugta. Sok sárgarépát kell enni, és majd te is tudsz fütyülni, mondta nagymama délelőtt, amikor hármasban pucoltuk a zöldséget, és ujjunkról egyszerre dörgölgettük le a sárgarépahéjat. Bátyám kivitte az újságba gyűrt szemetet. (Színes zöldségruhák.) Nem jött vissza. Én utána. A kert végéből füttyentett. Siettem hozzá, mint kocához a kismalac. Kezében ostyadarab. Fülig érő szájjal rakta a nyelvemre. Vállán nagymamáék hálószobájának falvédője. Összekötözte spárgával a hasán, dagadt alul-felül a galuska és a csirkepaprikás. Tested és vérem!, mondta, én pedig megszopogattam ujját, ahogy Kati a sajátját állandóan. Húgunk az eget is lehazudta, bátyám saját szeméből a könnyet. Mandulagyulladására, tudtam, kis ostyaszelencében volt egyik gyógyszere.
Másnap anyát egy „úttörőcsapat” kísérte ki az állomásra. És most majd ki fog engem szidni?, nézett rám húgom, amikor integettünk a pályaudvaron. Rám mindig számíthatsz, öleltem át, és meghúztam a fülét. Majd én meghúzom az enyém!, lökött meg. Kikaptam kezéből a fehér zsebkendőt, és integetve futottam a kijárat felé: Kiscsi-pás, várha-tod, hogy szid-jalak! És bőg-hetsz anya után hangosan egész éjszaka! 
Ati halkan, mezítláb, tornacipője nyílását kezeivel letakarva jelent meg reggel a szobánkban. Gyertek! A rózsalugast elhagytuk, a farakást is. Na, itt jó lesz! A paradicsompalánták között álltunk. A napsugarak kócos hajába mélyedtek. (Fénytüskekorona.) És kitárta tenyerét. Az „imátkozó sáska” felemelkedett. Mi meg láttuk, ahogy bekapja egy fecske.
A téli szünetben csillogott nagypapa szeme is, és kabátja válláról csurogtak az olvadó hópelyhek, amikor meglátott leszállni a vonatról minket. Mi meg többé nem pucoltunk nagymamával répát. Krumplit se. Kezére karkötőt tett a bénulás. Félnagymama lett, mi a félárvák félunokák. Ha nagyapátok nem lett volna…ludovikás, nem léptem volna be a pártba, pecsételt lelkembe nagymama elferdült szája egy mondatot este. Kacska kezével simogatta fejünk. Elfértünk az ágyban mellette. Nagyon lefogyott. A félelemszagú ágy másik fele meg nyikorgott. Reggel nagypapa sokáig nézte a szélkakast, majd lehajolt, krákogva felhúzta zokniját. Lement a pincébe. Rohantunk hozzá, amikor a kosárra ráesett. Feje koppant. Gurultak a lépcsőn lefelé a krumplik, almák. Földi paradicsoma nem volt már.