Mécs László Irodalmi Díj 2014. III. helyezés
Émelyít a virágillat.
Rózsák, liliomok mindenütt.
Végre mindenki elment, hogy megkeresse a helyét, végre pár percig egyedül lehetek. Még egyszer, utoljára.
Már nem gondolok az útra, amin idáig jutottunk. Már nem gondolok a napra, amikor megismertelek. Már nem hat meg a pillanat, amikor szerelmet vallottál. Már nem gyűlölöm magam, amiért hittem neked.
Lesimítom a ruhám, amit mások választottak helyettem. A gerincem ívén törtfehér gyöngyök futnak végig, megtámasztják rogyadozó testem. Kihúzom magam, elnyújtom a nyakam, leengedem a vállam. Államat megemelem, mint aki büszke, mint aki tiszta. Belebújok a csillogó, fehér cipőbe. A pillanathoz béklyózom magam, ahogy a díszes csatot lezárom a bokám körül.
Nézem magam a tükörben. Nem mosolygok. Nem érzek semmit. Ez a közöny fájdalmasabb a boldogtalanságnál, amit önként választok most.
Egy kósza fürt szabadulni akar a szabályos, szimmetrikus kontyból, erőszakkal tűzöm vissza a korábban kijelölt helyére. Egy selyemrózsa foglya lesz, nem szabadulhat többé a bájos szorításból.
Egészen közel hajolok a tükörhöz. A szemem fénye tompa, szürke. A jól megválasztott szemhéjárnyalónak köszönhetően mégis kiragyog az arcomból, élettelenül. A szemöldököm íve finom, a bőröm hibátlan, az ajkam harmatos, félérett cseresznyét idéz. Minden tökéletes. Tökéletesen hamis, de így szokás eljátszani a szerelmet, ezzel a maszkkal kell elhitetnem veled, hogy nem döntöttél rosszul. Pedig a reggeli, gyűrött arcomat kellene eléd vinnem, vagy a fáradtat, a türelmetlent, a kiábrándultat, az unottat.
Reggelre elmossa majd ezt az arcot a valóság, reggelre köddé válik a mesevilág, megmaradunk egymásnak mi ketten, csak állunk egymással szemben, két idegen, szeretkezünk, miközben egymásra sem nézünk, kézen fogjuk egymást és megyünk, megyünk tovább a kijelölt úton, elhitetjük magunkkal, hogy összetartozunk, elhitetjük másokkal, hogy ez eleve elrendeltetett.
Valaki hirtelen benyit, megriadok, sürget, idő van, minden készen áll. Mennem kell.
A csokromért nyúlok, a körben futó rozmaring nem hagyja elfelejteni, mit vállalok.
Te már vársz rám.
Pedig nem tudod, ki vagyok.
Egyedül indulok feléd.
Ne fogja senki a kezem.
Dühödten felzúg az orgona, rám olvassa minden bűnömet.
Csak az első lépés nehéz. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mély lélegzetet veszek. Szorítom a csokrot, hallom, ahogy a rózsák szárai elpattannak görcsös ujjaim között. Lassan, bátortalanul lépem át a templom küszöbét.
A végtelenbe vágytam, de kitárt karoddal elálltad az utam. Ha még egyszer választhatnék, félrelöknélek dühösen, rád sem néznék, csak szaladnék, szaladnék tovább, amíg már csak egy apró pontnak látszol a messzeségben.
Utoljára lépkedek egymagam az utamon. Csak a padsorok szélét díszítő virágok kísérnek. Felém fordul minden szál rózsa, fejet hajt előttem minden szál liliom. Ledobják magukról rájuk kényszerített gyöngydíszeiket: velük siratom eltaposott álmaim.
Idegenek bámulnak az arcomba. Érted vannak itt mindannyian. Reszketnek a meghatottságtól. Könnyeket ejtenek valamiért, amiről semmit sem tudnak. Gyengéd szeretettel vesznek körül, pedig nem is ismernek. Mosolygok feléjük, hadd higgyék, közéjük tartozom én is. Némelyikük megérinti a karom, a ruhám fodrát. Szép vagyok ma.
Lassan, finoman libben a dús ruhaalj, a hófehér csipke a templomi félhomályban beragyogja a vállam. Mázsányi súly rejtőzik a szoknyám alatt. Viszem a múltam, viszem az életem eléd. Rendelkezz felette.
Nem sietek. Eleget rohantam már. Eleget menekültem már. Ma hazaérek.
Langyos fuvallat suhan el mellettem. Anyám lehelt csókot az arcomra búcsúzóul.
Ahogy közeledem, alakod megnyúlik, fölém magasodik, beborít. Fekete öltönyöd árnyéka megöli álca–ártatlanságomat.
Lépteim mögött fonnyadnak a rózsaszirmok, lábam alatt lángol a vörös bársony szőnyeg, tűzforró talajon tipegek a tündércipőben, hitem és akaratom bizonyságaképp.
Engem nézel. Néhány órára magad is elhiszed az unalomig ismételt hazugságot: soha ilyen szépet nem láttál még.
Már csak két lépcsőfok választ el tőled. Feléd emelem a tekintetem. Ott állsz, a magasban, sötéten, komoran, érzem, ahogy meggörnyedek, a csokor elnehezedik, nem ejthetem el, ki kell bírnom, nézlek, arcom eltorzul, látod rajtam az iszonyt, de meg se rezdülsz, ezt akarod, ezt az iszonyt, magadnak akarsz minden áron. És akkor megértem. Nem leszek egyetlen. Nem lesz mindhalálig.
Nézlek. Komoly arcod kőfalat emel közénk.
Nem tudom, ki vagy.
Elpusztulni hoztál ide.
Hát itt vagyok.
Fogd meg a kezem és ne eressz el többé. Szabad akaratomból jöttem ide, akarlak téged és leendő gyermekeinket, bátorságra és őszinteségre nevelem majd őket, hogy ne alkudjanak meg soha, semmiért. Legyenek igazabbak, mint mi magunk.
Esküszöm az élő Istenre – a szemedbe nézek, de nem láthatsz belém –, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten – szent család leszünk mi is nemsokára, szent életet élünk álszent falak között, vasárnap rántott hús lesz és húsleves, süteményt is sütök majd, hozzánk hétköznap is jöhetnek vendégek, mert nálunk a padlóról is enni lehet – akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Minden nap kimondom, mielőtt munkába megyünk, minden nap kimondom, amikor este újra találkozunk. Addig mondogatom, amíg igaz nem lesz. Szeretetből megyek hozzá, Isten törvénye szerint feleségül. A feleséged leszek, de a hitvesed soha. Hozzá hű leszek – sosem fogod megtudni, hogy miért vagyok képtelen szerelmet adni neked –, vele megelégszem – sosem árullak el, akkor sem, ha belepusztulok –, vele szentül élek, vele tűrök – tűröm a hidegséged, a keménységed, tűröm, hogy nem tudsz befogadni engem –, vele szenvedek – mert te is szenvedni fogsz –, és őt sem egészségében, sem betegségében – sem hazugságban, sem őszinteségben –, sem boldog, sem boldogtalan állapotában – sem igazán, sem sehogyan –, holtomig vagy holtáig – te még nem tudod, hogy itt és most, ebben a szent percben mindketten meghalunk, a templomkertben elföldeljük egymást, páros sírhantunkon a virágdíszekből fonunk fejfát – , hitetlenül el nem hagyom – hitetlenül állok itt most, hitetlenül fogom a kezed, hitetlenül esküszöm érted –, hanem teljes életemben – melynek véget vetettem akkor, amikor téged választottalak – hűséges segítőtársa – és tulajdona, eszköze, játékszere – leszek – segítek elfelejteni a gondtalan fiatalságot, az ösztönösséget, a bátorságot, elfelejteni az álmaidat, a terveidet, segítek neked, hogy együtt szürkülj meg velem, segítek, hogy öröm nélkül öregedjünk meg.
Mosolyogj te is. Nézd, milyen boldog vagyok.
Ámen.
