Gyertyagyújtással, felolvasással és nagyon emberi, mély beszélgetéssel búcsúztunk Zsoltitól.
Méltó emléket állítottunk tehetségének, színes egyéniségének, emberi nagyságának.
Oláh Nóra erre az alkalomra íródott műve mindannyiunk számára "feloldozás" volt.
Oláh Nóra: Nekrológ helyett...
Amikor azon a forró – és inkább strandolásra predesztinált – szombat délelőttön szótlanul baktattunk a kórustársakkal a keskeny kövezeten, szinte vártam, hogy előosonsz valamelyik fa mögül:
„Hahó, itt vagyok, hagyjuk ezt a könnyes színházasdit! Oké, elismerem, kicsit talán erős volt ez a poén – de látjátok, nincs semmi baj! Igazság szerint csak teszteltelek benneteket, és innen a fa mögül lestem, milyen hatást váltok ki, ha már nem vagyok…!”
És széles vigyorral, jól ismert taglejtéseiddel kísérted volna ezt a mérhetetlenül abszurd helyzetet, amibe belerángattál minket… mi meg elkönyveljük a bosszantó lóvá tevést, és persze roppantul megkönnyebbülünk.
De nem bújtál elő egyik fa mögül sem… és lassan elfogytak a fák. Ezzel együtt eltűnt az az emberléptékű kapszulába zárt anyag is, ami állítólag Te voltál, még nem olyan régen. Csupán az egyre fásultabb bizonyosság-érzet maradt velünk, hogy itt valami megfordíthatatlan történt…
Azóta már túlestünk az első napok-hetek hitetlenkedésén, és nem teszünk fel több találgatós kérdést sem. Elfogadjuk valamelyik, számunkra hihető hírverziót, és csendben belenyugszunk. A friss fájdalomra is aktuális problémarétegek rakódnak, nem érünk rá szítani a hiányt. A gyarló emberi tudat már csak ilyen: elfogad, belenyugszik, és előbb-utóbb regenerálódik.
Azért ha meglátok egy sovány alakot a biciklikormány fölé görnyedni, még mindig Te jutsz eszembe…
Hangok társulnak Hozzád – versben, prózában, dalfoszlányokban. Hol félrecsúsznak, hol pontosan eltalálnak. Néha mély barázdát vésnek a memóriába, máskor homályos alig-összefüggésekben szitálnak alá. De mindezeket összerakva, még mindig, bármikor a Te hangoddá állnak össze.
Talányos vonások rendeződnek lassan képpé – a külvilágnak szánt mosolyzománc alatt egymásra rakódó jellemrétegekké. A költőtárs által is megénekelt, fecsegő felszín alatt hallgató mélységgé. A gyermeki nyíltsággal becsomagolt időtlen bölcsességgé, a bizarra festett álarc mögötti komolysötét valósággá. A vonások többsége végleg feltáratlan marad, csak illúziótöredékek formájában létezik tovább. Méghozzá pontosan annyi alakban, ahányan Rád emlékezünk. Te közben odaátról figyelsz – igazolsz vagy cáfolsz. Vagy legyintesz rá, hiszen Odaát úgyis pontosan tudják…
Itt köztünk még mindig a megélt filmetűdök peregnek, logikátlan kuszaságban – szintén azért, hogy megidézzenek. Lelkes gesztikulálás a piac forgatagában, vezényszóra megszólaló hangok a kórus soraiban, figyelmet követelő, hatásosan rímelő szónoklatok, ütősen csattanó zárszavakkal. A legváratlanabb helyeken való feltűnésed, jellegzetes sziluetteddel, élénk figyelmed minden irányba kinyújtott csápjaival.
És persze személyes filmetűdökben is szerepelsz mindenkinél, a magad ezerarcú módján. A mi padjaink is titkot őriztek, poharainkból világmegváltó bölcsességek ürültek, közös zenéinket csak mi hallottuk…
Néha még azon kapom magam, hogy körülnézek: honnan, melyik fa mögül bukkansz elő váratlanul, megelégelve a hiányoddal való poénkodást? De ahogy múlik az idő, már egyre kevesebb az a virtuális hely, ahonnan előugorhatsz…
Azért tudod, ha meglátok egy sovány alakot a biciklikormány fölé görnyedni, még mindig Te jutsz eszembe…
Oláh Nóra: Nekrológ helyett...
Amikor azon a forró – és inkább strandolásra predesztinált – szombat délelőttön szótlanul baktattunk a kórustársakkal a keskeny kövezeten, szinte vártam, hogy előosonsz valamelyik fa mögül:
„Hahó, itt vagyok, hagyjuk ezt a könnyes színházasdit! Oké, elismerem, kicsit talán erős volt ez a poén – de látjátok, nincs semmi baj! Igazság szerint csak teszteltelek benneteket, és innen a fa mögül lestem, milyen hatást váltok ki, ha már nem vagyok…!”
És széles vigyorral, jól ismert taglejtéseiddel kísérted volna ezt a mérhetetlenül abszurd helyzetet, amibe belerángattál minket… mi meg elkönyveljük a bosszantó lóvá tevést, és persze roppantul megkönnyebbülünk.
De nem bújtál elő egyik fa mögül sem… és lassan elfogytak a fák. Ezzel együtt eltűnt az az emberléptékű kapszulába zárt anyag is, ami állítólag Te voltál, még nem olyan régen. Csupán az egyre fásultabb bizonyosság-érzet maradt velünk, hogy itt valami megfordíthatatlan történt…
Azóta már túlestünk az első napok-hetek hitetlenkedésén, és nem teszünk fel több találgatós kérdést sem. Elfogadjuk valamelyik, számunkra hihető hírverziót, és csendben belenyugszunk. A friss fájdalomra is aktuális problémarétegek rakódnak, nem érünk rá szítani a hiányt. A gyarló emberi tudat már csak ilyen: elfogad, belenyugszik, és előbb-utóbb regenerálódik.
Azért ha meglátok egy sovány alakot a biciklikormány fölé görnyedni, még mindig Te jutsz eszembe…
Hangok társulnak Hozzád – versben, prózában, dalfoszlányokban. Hol félrecsúsznak, hol pontosan eltalálnak. Néha mély barázdát vésnek a memóriába, máskor homályos alig-összefüggésekben szitálnak alá. De mindezeket összerakva, még mindig, bármikor a Te hangoddá állnak össze.
Talányos vonások rendeződnek lassan képpé – a külvilágnak szánt mosolyzománc alatt egymásra rakódó jellemrétegekké. A költőtárs által is megénekelt, fecsegő felszín alatt hallgató mélységgé. A gyermeki nyíltsággal becsomagolt időtlen bölcsességgé, a bizarra festett álarc mögötti komolysötét valósággá. A vonások többsége végleg feltáratlan marad, csak illúziótöredékek formájában létezik tovább. Méghozzá pontosan annyi alakban, ahányan Rád emlékezünk. Te közben odaátról figyelsz – igazolsz vagy cáfolsz. Vagy legyintesz rá, hiszen Odaát úgyis pontosan tudják…
Itt köztünk még mindig a megélt filmetűdök peregnek, logikátlan kuszaságban – szintén azért, hogy megidézzenek. Lelkes gesztikulálás a piac forgatagában, vezényszóra megszólaló hangok a kórus soraiban, figyelmet követelő, hatásosan rímelő szónoklatok, ütősen csattanó zárszavakkal. A legváratlanabb helyeken való feltűnésed, jellegzetes sziluetteddel, élénk figyelmed minden irányba kinyújtott csápjaival.
És persze személyes filmetűdökben is szerepelsz mindenkinél, a magad ezerarcú módján. A mi padjaink is titkot őriztek, poharainkból világmegváltó bölcsességek ürültek, közös zenéinket csak mi hallottuk…
Néha még azon kapom magam, hogy körülnézek: honnan, melyik fa mögül bukkansz elő váratlanul, megelégelve a hiányoddal való poénkodást? De ahogy múlik az idő, már egyre kevesebb az a virtuális hely, ahonnan előugorhatsz…
Azért tudod, ha meglátok egy sovány alakot a biciklikormány fölé görnyedni, még mindig Te jutsz eszembe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése